OSSERVATORIO LETTERARIO

*** Ferrara e l'Altrove ***

Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese

_____________________________________________________

Ferrara, 2005. december 29. Csütörtök

MINDENHOL IDEGEN, MINDENHOL HONTALAN

Ne légy nő, ne légy idegen, de se kettős, se magyar, se Eu- állampolgár!

Avagy változatok a diszkriminációra

Az alábbiakban leírom 22 éves személyes élettapasztalatomat, mint hármas, azaz magyar-olasz-európai állampolgár; ami sajnos nem egyedi, kirívó eset, sok sorstársam van ugyanebben a helyzetben:

Több mint két évtizedes olaszországi életemről az «Osservatorio Letterario - Ferrara e l'Altrove», vagyis rövidítve O.L.F.A., kulturális és irodalmi folyóiratom a leghitelesebb dokumentáció. Itt minden fény derül a kilétemre, sokoldalú tevékenységemre: újságíró, publicista, magyar és történelem szakos tanár, tolmács, fordító, igazságügyi nyelvi szakértő és tolmács, műfordító vagyok, emellett írok prózát, esszét és lírát. Sőt, még illusztrátor szerepemben is megmutatkoztam… Magyar anyanyelvű, magyar-olasz és európai állampolgár vagyok, huszonkét esztendeje élek és tevékenykedem Olaszországban.

Az akkori hazai kíméletlen nyílt politikai üldözések következtében úgy adódott, mint mentőöv, hogy a megfelelő időben megismertem egy olasz állampolgárt és 1983. október elsején házasságot kötöttem vele. De bizony a legalaposabb információszerzés és alapos utánajárás ellenére is egyhamar csalódtam a civilizációnak ebben a bölcsőjében! Teli nagy tervekkel, túlélve a sok megalázó hercehurcát, azt, hogy az akkori magyar állam mindenemből kifosztott, 500 Forint értékű amerikai dollárral a zsebemben, férjemet követve érkeztem ide. Ahogy kijöttem, szembetaláltam magam néhány meglepetéssel. Az első az volt, hogy megtudtam, csak turistaként tartózkodhatom hivatalosan Olaszországban, a lakóhely szerinti rendőrségen kellett havonta kérvényeznem a turistavízum meghosszabbítását, amibe aztán bele is nyomták jó vastag pecséttel, az akkori törvények szerint, hogy mint turista, tilos munkát vállalnom. Csak később, hat hónapos állandó lakhelyű olaszországi tartózkodás után adhattam be az állampolgársági kérelmet. Még szerencse, hogy otthon, a kitelepülési kérelmem beadása során, ezernyi nyomtatvány kitöltésekor az erre vonatkozó kérdésre azt feleltem, hogy «meg akarom tartani a magyar állampolgárságomat az elnyert olasz mellett»; mert, ha nem így lett volna, hontalanná váltam volna, ami nyilván megnehezítette volna az olasz állampolgárság elnyerését, amit végül megérkezésemtől számított két év múlva, 1986. márciusában kaptam meg. A kezdeti beilleszkedési hónapok alatt különféle egyetemi (részképzés) és zenekonzervatóriumi tanulmányokat végeztem, alkalmi fordításokat és tolmácsolásokat végeztem, valamint az itteni önkormányzat által finanszírozott szakmai továbbképzéseken vettem részt, abban a reményben, hogy a rendelkezésre álló állások közül végre egyet én is megkapok. Nem, azokat a fiatalabbak kapták meg, akiknek összeköttetéseik voltak! Még a nekem biztosított munkalehetőséget is megfúrták az utolsó pillanatban, egy nappal a munkahelyen való jelentkezés előtt, amikor időegyeztetésre telefonálnom kellett, bejelentették, hogy más töltötte be a nekem ítélt egy éves munkakört! Ismerem azokat, akik megfúrták az állásomat! Ezek mellett belevetettem magam az írásba olasz nyelven azzal a céllal, hogy még jobban elsajátítsam. Majd pedig, hogy megmérettessem magam, irodalmi pályázatokra küldtem be olaszul írt verseimet és írásaimat. Keveset fordítottam le anyanyelvemre azok közül. Nyertem is sok szép díjat. Amit bizonyítani akartam magam előtt, azt bebizonyítottam… Mindenáron értelmessé akartam tenni az életem a család, a háztartási munka mellett, rendszeres szellemi tevékenységet akartam biztosítani magamnak. Nem nekem való a háztartási cselédélet, ez engem nem elégít ki szellemileg! Igen, mert itt ezt a fajta életet én annak tartom, mert csakis ezt várják el, az még mindig nem általánosan elfogadott, hogy a családi élet mellett az anyának szakmai ambíciói is legyenek. Hogy nemcsak én látom így az itteni nők helyzetét, erre egy remek példa egy Kanadából és egy Olaszországból érkezett levél a sok közül, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható olasz nyelvű, «La storia di Magdolna» (Magdolna története) elbeszélésemre érkezett, amelyet saját sorsom mellett más tanult magyar és külföldi Olaszországban élő asszonyok sorsa ihletett. Íme a levelekből egy részlet:

«Kedves Szerző! Soraimat annak írom, aki a Magyar Elektronikus Könyvtárban található «La storia di Magdolna» című írást produkálta. Előttem nem teljesen világos ki az írás szerzője, mert két név szerepel szerzőként, nehéz volt megszólítást találnom...

Csak annyi megjegyzést szeretnék a kis olasz nyelvű íráshoz fűzni, hogy alig hittem a szememnek, amikor a sorokat olvastam. Teljesen véletlen kerültem a MEK honlapra és a sok szerző közül nem tudtam kit válasszak, vaktában kattintgattam!

Az ott leírt történet majdnem egy az egyben rám illik. Hihetetlen! Nevem Magdolna, első férjem olasz volt. Igaz én «kitörtem» a bűvös körből és új életet kezdtem Kanadában, mint költő és festőművész, de életem egy része, fiatalkori emlékeim Olaszországhoz kötődnek.

Alig akartam hinni a szemeimnek, amikor a sorokat olvastam, úgy látszik vannak sorstársaim bőven Itáliában, olyanok, akik a "casalinga" (Mgj.: "háztartásbeli") nevezetű lélekölő börtönéletet élik mind a mai napig. Ördögi csapda ez, amit sok honfitársunk önként vállalt, nem sejtve mi vár rá. Ki tudja hány magyar tehetség, ígéretes élet veszett el, morzsolódott szét az olasz konyhák mosogató dézsái fölött? (Képletesen írok, de ez mind igaz.)

Szeretném tudni, hogy a történet főszereplője egy képzeletbeli, szimbolikus karakter vagy egy valódi hús-vér magyar-olasz háziasszonyról szól? Ha létezik az illető, jó lenne pár sort váltani vele.

Üdvözlet Kanadából és köszönet a cikkért, M.»

«Kedves Melinda! Ebben a pillanatban fejeztem be a La storia di Magdolna olvasását, és úgy érzem, mintha én írtam volna! Az Apolide fantasztikusan érzékletesen fejezi ki a helyzetünket. Elnézést kérek a többes számért, de teljesen spontánul jött, mint ahogy az is, hogy tegezve írtam, és csak utána kaptam észbe.

Most csak ennyit. Hamarosan megint jelentkezem. Szeretettel, É.»

Vagy itt van egy másik levélrészlet, amelyet felkérésre kaptam 3 évvel ezelőtt egy másfél éve Olaszországban élő 28 éves kismama fiatalasszonytól, a magyar asszonysorsokat bemutató, készülő kötetbe:

«Magyarországon óvónő voltam, diplomámat ott szereztem, aminek itt sajnálatos módon semmi hasznát nem veszem. Próbáltam elhelyezkedni, hiszen nekem nagyon fontos lenne a munkám, de itt […] nem olyan a helyzet, mint ahogy reméltem. Otthon, pl. Budapesten, ahol én dolgoztam nem volt gond óvodát találni, ahol dolgozhattam, de itt igen. Nem ragaszkodtam az óvónői munkához, de semmi mást nem tudtam találni.

Elkeserítő az itteni helyzet, hogy szinte minden asszony háztartásbeli, és nincs alkalma munkát vállalni, ha szeretne. Én elvállaltam volna eladói, pultos munkákat, de itt az illegalitás tombol, a fizetések, amit felkínálnak sokszor a napi bejárásra sem elég… Itt a nők igen is korlátozva vannak az érvényesülési lehetőségükben. Ha a gyermekek már óvodába járnak, vagy iskolába, már nincs olyan nagy szükség a mamaszerepre, mint amikor még otthon vannak a gyerekek. Félnapos munkát nyugodtan végezhetnének, kimozdulhatnának.

Szinte a délelőtti program mindig ugyanaz: házimunkák. Milyen elismerést hoz az efféle élet hosszú távon? A nőknek is szükségük van dicséretre, és nem csak a főztjüket illetően. Látom a hosszú ideje háztartásbeliként élőket, hogy idegesebbek, ingerlékenyebbek, mint azok, akik elfoglalják magukat az élet más területén is. Utóbbiak gyerekeikkel sokkal toleránsabbak, érdeklődőbbek, és aki dolgozik, az be tud "számolni" a gyerekeknek, hogy mi történt vele a munkahelyen, nem csak egyoldalú a kérdés az iskola után. A mama is el tud mondani sok olyan dolgot, ami érdekelheti gyermeket, (hol járt, kiket ismert meg, milyen napja volt…) érdekességekkel szolgálhat. A háztartás egyoldalúsága megöli az érdeklődésüket, a türelmüket, befelé fordulók lesznek és beszédtémáik csak egy-két dologra vannak korlátozva. Sajnálatos, hogy ezt kell látnom. Elvesznek az ambíciók […] .

[…] Tehát arra a kérdésre, hogy csalódtam-e az itteni jövőmmel kapcsolatban, sajnos részben igennel kell válaszolnom. Elhagytam az imádott munkámat, helyébe semmit sem kaptam, még csak eladó sem lehetek, mert nincs rám szükség, vagy csak illegális formában. Nem érzem hasznosnak magam, mint ahogy otthon volt, mert a saját önkritikám szerint többre vagyok képes, mint kizárólag háztartást vezetni. Angol oktatást is szerettem volna vállalni, senki sem érdeklődött. […] itt a tanulás nem divat. Megtörtént, hogy ingyen vállaltam el két kis srácot, hogy angolt tanítok nekik, eleinte jöttek is örömmel, majd 3-4 óra után láttam, hogy inkább a focizást választották. A szülők erre mit sem szóltak. Nem túl nagy luxus? Az itteni iskolában az angol oktatás siralmas, éveken keresztül alig tanulnak valamit a gyerekek. Erről nekem az egykori orosz nyelv tunkolása jutott eszembe.

Hogy mit szerettem volna tenni az országban, amit második hazámnak választottam? Dolgozni, aktív feleségnek lenni és én is szerettem volna a családi kasszához hozzájárulni. Nyelvtudásom nem 100%-os, de egy egyszerű eladói munkára bőségesen megfelelt volna. Szerencsénk csak az, hogy a férjem el tud tartani hármunkat, de egy másik kis fizetés nagyon jól jönne mellé.

Mit csinálnék másként? Semmit, mert már mindent megpróbáltam, lejártam a lábam, jelentkeztem ezer helyre, hirdettem., szóval más nincs, el kell fogadnom a helyzetemet, és várni arra, hogy elmehessünk északabbra. […]

Sok szeretettel: I.»

Tehát ezek a sorok önmagukért beszélnek… Én bizony jóval északabbra lakom, de sem húsz évvel ezelőtt, sem jelenleg nincsenek kecsegtető remények. Nekem talán szerencsésebb volt a helyzetem, mert alkalmanként azért nekem adódnak munkáim, amivel megbíznak, s kapok értük hol több, hol kevesebb honoráriumot. De ez sem elegendő a teljes szakmai megelégedettséghez!

A politikai szavazatok elnyerése miatt a férfi politikusok papolnak a nők munkalehetőségeik javításáról, de a gyakorlatban tulajdonképpen édeskevés történik Olaszországban a nők javára, s ennek oka, hogy a férfi parlamenti képviselők számával szemben a női jelenlét igen csekély, eleve nem várható gyors és lényeges változás, annak ellenére hogy erőfeszítések tapasztalhatóak ez irányban, de egy patriarchális alapokon nyugvó erősen statikus államban minden nehezen és csikorogva mozog…. Azért egy-két pozitív előrelépés történt, de ez még elégtelen, és rendkívül csigalassúságú. Sosem tudtam elfogadni, hogy választani kell család vagy pénzkereső munkahely között. S én, aki a nyomorult tanári fizetésem ellenére is független voltam, a mai napig nem tudom megemészteni ezt a helyzetet: ugyanis ilyen esetben teljesen a kiskorúság szintjére szorítják a nőket: mindig, mindenhez a házastárs kezessége szükséges. Háztartásbeliek! A háztartási munkák nem elegendők a szellemi gyarapodáshoz, sőt ellenkezőleg: hozzásegítenek a memóriaromláshoz, az idő előtti szenilitás kialakításához. Hiába jelentek meg hol itt, hol ott írásaim, jelentős megyei napilapokban is, ennek ellenére felvételt egyik sajtóorgánumhoz nem nyertem, megszületett az elhatározás, ha ingyen publikálok, akkor legalább a saját lapomnak teszem… Országos periodikák felhívására beküldött cikkekkel pályáztam, s nyilvánosan is kaptam éljenző elismeréseket. Ezen felbuzdulva önéletrajzokat és felvételi kérelmeket gyártottam és küldözgettem minden lehetséges napilapnak, periodikának, mellékelve a pozitív véleményeket és a publikált cikkeimet, de csak az udvarias elutasítást kaptam: «... amint lesz üresedés, feltétlenül értesítjük Önt…» Győzhettem kivárni a sohasem adódó munkalehetőséget…

Tehát a sorozatos elutasítások miatt, és azért, mert meguntam az össze-vissza publikálást, s hogy állandó szellemi elfoglaltságot biztosítsak magamnak, belefogtam az alkalmi fordítások mellett a lapom megalapításába. Dacból és dühből azt mondtam: «Csak azért is megmutatom, hogy én, kis magyar, mire vagyok képes!» Meg akartam tanítani az olaszoknak, hogy hol van Magyarország, s kik a magyarok. Ezért vannak magyar vonatkozású rovatok is a lapban, eminens magyar szerzők tollából. Itt publikálom néhány saját alkotásomat is.

De periodikát, hetilapot, vagy napilapot alapítani csak akkor lehet, ha van az Olasz Újságírók Rendjébe szabályosan beiratkozott felelős igazgatója. Mivel hol itt, hol ott publikáltam, e lapok tulajdonosainak köszönhetően megkaptam az ő jogi felelősük telefonszámát, s felvettem vele a kapcsolatot. Szerencsém volt, mert minden ellenszolgáltatás nélkül elfogadta ezt a szerepet s a hivatalos procedúrák és igazolások beszerzése mellett így megjelentethettem a lapomat, majd bejegyeztethettem a cégbíróságon. Így megvolt a lapom. De arra gondoltam, hogyha valami oknál fogva a jogi felelősöm nem vállalná tovább ezt a szerepet, akkor a lapomnak is befellegzett, mert felelős szerkesztő nélkül itt nem működhet egyetlen sajtóorgánum sem. Így elhatároztam, hogy beadom a felvételi kérvényemet az Olasz Újságírók Rendjébe. 2000 februárjában beadtam a kérvényemet, s ugyanez év október 24-én felvettek, s így hivatalosan olasz újságíró- publicista lettem. A professzionista újságíró státuszra csak azért nem aspirálok, mert akkor más jövedelmet biztosító munkakörben nem dolgozhatnék. Ez a státus nekem a legmegfelelőbb, mert mellette taníthatok, tolmácsolhatok, fordíthatok, mint szellemi szabadfoglalkozású , s emellett betölthettem a lapom jogi felelősi státuszát is, s emiatt nincs fenyegetve a lapom fennmaradása. Ezek után az a fontos, hogy folyamatosan publikáljak a lapomban, mert ha hat hónap eltelne publikálás nélkül megszűntetik az újságírói tagságom, s ezzel az újságírói és publicista cím jogosultságától is megfosztanak. Hogy gyakorolom-e a szakmát, azt időnként ellenőrzik. Azért is tartom nagy dolognak a bejutásomat, mert ezzel a lapomat is komoly lapnak ismerték el. Hát így jutottam el a hivatásos íráshoz, valamint lapszerkesztéshez és kiadáshoz. 2004. augusztus 24-étől a Magyar Újságírók Közösségének is tagja vagyok. Tehát, nemcsak magyar-olasz állampolgár, de hivatalosan magyar-olasz újságíró is vagyok. 2005. januárjától, végre a saját lapom felelős főszerkesztője is vagyok.

Ittlétem idején inkább csak csalódásban volt részem, mint szakmai megelégedettségben:

Az itteni nőknek is nehéz, nemhogy annak, aki külföldi származású. Ellenségeskedés van a tartományok lakói között, nem szívesen fogadnak be idegent, hát még, ha az idegen nem is Olaszországban született. Az olasz társadalmi és politikai szervezetek, a politikai vezető osztályok - nyugodtan mondhatjuk - ellenségei a nőknek és érdektelenek a nőkkel kapcsolatban. Erre saját esetem kitűnő példa! Itt még a tanult férfiak is, saját kényelmi szempontjukból inkább előnyben részesítik a háztartásbeli feleségeket. Nagyon nehéz kitörni a háztartás falai közül: kevesen vannak azok, akik mindent elkövetnek, hogy a feleség is dolgozhasson az otthon falain kívül. Az olasz társadalom férfiak vezette intézményrendszere jóformán semmit sem tesz az üres fecsegéseken kívül a családokért: mindig a feleségek kényszerülnek lemondani a háztartás falain kívüli munkalehetőségekről, a megoldhatatlan gyermekelhelyezések miatt. A gyakorlatban mindent elkövetnek, noha törvény tiltja a hátrányos megkülönböztetést, hogy a nők ne tudjanak elhelyezkedni. Ez egy nagyon összetett olasz társadalmi- és politikai probléma… Hát biztos, állandó állásom nem is lett soha!

Az olasz Alkotmány 37. cikkelye tulajdonképpen nőellenes: «La donna lavoratrice ha gli stessi diritti e, a parità di lavoro, le stesse retribuzioni che aspettano al lavoratore. Le condizioni di lavoro devono consentire l'adempimento della sua essenziale funzione familiare e assicurare alla madre e al bambino una speciale adeguata protezione...». Azaz az alábbiakat mondja ki: «A dolgozó nőt ugyanazok a jogok illetik meg, egyenlőség a munkában, ugyanaz a bérezés mint a dolgozó férfit. A munkafeltételeknek lehetővé kell tenniük a nő fő családi funkcióját, és az anyának és gyermekének a megfelelő, speciális védelem biztosítását.» Mi jelent a dolgozó nő „fő családi funkciója?” Nem mást, mint elsősorban a feleség és anya szerepét. Ez az a cikkely, amelyre a bíróságok előszeretettel hivatkoztak a nőkre vonatkozó negatív szentenciák meghozatalakor: ugyanis arra hivatkoztak ezen 37. cikkely alapján, hogy a nők alapvető szerepköre a háztartási szerepkör! Noha a törvény tiltja a nemek közötti megkülönböztetést, mégis a gyakorlatban az dívik. A munkafelvételkor a gyakorlatban kizáró ok, ha egy hajadon házasodni készül, ha fiatal férjezett nő, ha kisgyermekes vagy kiskorú gyermek anyja. Később pedig, mert már túlhaladta a munkafelvételi korhatárt, vagy pedig mert alulképzettnek tekintenek egy érettségit, vagy pedig a felsőfokú végzettség túl sok… Ha pedig szerencséje van a fizetési besorolás a munkatörvény előírása ellenére is alacsonyabb a hasonló munkakörű férfikollégáknál…

Borzalmas csalódást okoztak a velem szemben tanúsított bizalmatlanság és szakmai tevékenységemben való kételkedés…

Amikor megjelentem egy szakmai kollokviumra, vittem magammal a cikkeimet, amiket eddig publikáltak, s a sok elismerést, amit ezekért kaptam és a díjakat bizonyító okleveleket. Erre azt válaszolták: «Megírathatta másokkal, s a saját nevében elküldhette a pályázatokra.» Mondtam nekik, tegyenek próbára, adjanak meg egy témát, s ott helyben megírom. Nem adták meg ezt a lehetőséget!

Vagy mikor felhívták a szerkesztőséget, és a főszerkesztőt keresték! Amikor kiderült, nem férfi, sokan le is tették a kagylót, nem voltak hajlandók tovább folytatni a társalgást egy nővel!

Vagy amikor azt írták levélben:«micsoda vakmerőség, egy külföldi hogyan alapíthat irodalmi és kulturális folyóiratot, hogyan tudja megítélni az olasz nyelvű irodalmi alkotásokat!»

Ezek a jelenségek nem segítettek hozzá, hogy otthon érezzem magam ebben az országban! Sokszor visszasírtam a hazai állandó kinevezésű katedrámat! Nagyon-nagyon szerettem tanítani! Sajnos a Kádár-rendszerben, különösen az 1980-1983 közötti időszakban elszenvedett események miatt kényszerültem arra az elhatározásra, hogy külföldre megyek: egy levelezésből egy nem várt vonzalom született, s ennek köszönhetem, hogy túléltem azokat az éveket. De erről többet nem kívánok beszélni, mert a felidézése, még húsz-huszonöt éves távlatból is, borzalmas hatással van rám… Néhány jelenlegi egészségügyi problémámnak azok az évek az okai!…

A nehéz és hosszadalmas kezdet után sem változott tulajdonképpen semmi, azon kívül, hogy legalább az «Osservatorio Letterario» jelen van a médiában, és tudom, hogy nem jelentéktelen szolgálatot teszek a két ország kultúrájának. És ezt tényleg nem szerénytelenségből mondom, tudatában vagyok annak, amit eddig tettem és teszek. Elég csak a keresőkön utánanézni: 1998-as internetes megjelenésem óta rengeteg ismeretanyagot tettem közkinccsé mind olasz nyelven, mind anyanyelvemem. Az azért jóleső érzéssel tölt el, hogy ahogy megjelent a lapom, nem is olyan sokára a nagyszájú bizalmatlankodók is kezdték küldözgetni az anyagaikat esetleges publikálás céljából! Bár azért most is vannak bizalmatlankodók, de egyre nagyobb a számuk azoknak, akik reménykedve és boldogan küldik munkáikat a szerkesztőségbe. S ez bizony nem akármilyen dolog számomra!

Csak nagyon nehéz a helyzetem, mert non-profit vállalkozás, anyagi támogatást nem kaptam. De örülök, hogy azóta még a felszínen vagyok, s egyre több szakmai elismerést kap a lapom kézműves jellegének ellenére is: színvonalasnak indult, s továbbra is tartja a nívóját, sőt mindig igyekszem javítani, tökéletesíteni, az önzetlen távmunkatársaimmal egyetemben, akik szabad idejüket áldozzák az ügyért, hiszen mindnyájan mással keresik a kenyeret. Fizikailag én állítom elő az általam kiválasztott anyagokból a lapot teljes egészében, ezért kézműves jellegű, ugyanis arra nincsen elegendő anyagi forrásom, hogy nyomdához forduljak: kinyomtatom az eredeti példányt, s azt megfelelő példányszámban fénymásoltatom, majd ezek után összefűzöm, borítékolom, felbélyegezem, pecsételem s szétküldöm a megrendelőknek. Az összefűzés és a kerékpáros szállítás kifejezetten fárasztó fizikai munkák... Meg is értem szegény postásokat! Nekem az a szerencsém, hogyha mondjuk, esik az eső, én elhalaszthatom a postára szállítást!

Hogy ismert lett a periodikám, az internetnek köszönhetem, ami forradalmasított mindent s nagyobb teret nyújtott, mint egy kirakatablakba, beviszem mindazt, amit megvalósítottam. Természetesen a folyóiratból csak ízelítőt közlök, s leginkább, szándékosan, magyar vonatkozású anyagokat!… Előtte magam nyomtattam szórólapokat s küldtem szét, ami anyagilag ugyancsak jelentős kiadás volt, s nem volt nagy látszatja. A lap bírósági bejegyzése után kedvezményes internet-bérletet vásároltunk, s ahogy a hálóra kerültem, minden felgyorsult: rám találtak. Úgyhogy van mit olvasnom és szelektálnom! Élvezem a szerkesztést, a borítók illusztrációinak készítését, weblapok szerkesztését, stb. Az agyam nem gyepesedik be, az a fontos: állandó munkában van. Amit teszek, valóban élvezettel, szenvedéllyel teszem. Sokszor úgy elröpül az idő, hogy csak azt veszem észre, közben hajnali három óra, fél négy lett! Azt meg különösen élvezem, ha helyszínre kell mennem valami irodalmi- vagy kulturális rendezvény miatt, s nemcsak rögzítem az ott elhangzottakat, hanem felvételeket is készítek, van két remek profi gépem. Az internet óta egy ideig szépen szaporodtak a fordítói megbízásaim is. De a mostani általános krízis miatt ezek is megcsappantak. Sőt, még az elmúlt félévben meglegyintette családunkat a munkanélküliség szele is: az egyetlen, a család életét biztosító kereset is veszélybe került. Fél évig borzalmas hónapokat éltünk át családommal. A szerencsénk az volt, hogy volt megtakarított pénzünk, amihez nyúlhattunk a fizetés nélküli időkben. Ugyanis a fizetés egyharmadát kitevő segély még a mai napig nem érkezett meg.

Hogy hol kezdtem el írni: hazámban, vagy Olaszországban?

Az érdekes az, hogy holott mindig is jóízű leveleket és jó iskolai fogalmazásokat írtam, magyaróráimon tanítottam is a fogalmazástechnikát, sosem gondoltam arra, hogy írni kezdjek, kivéve az újságírást. Még pécsi tanárképzős főiskolás voltam, amikor kétszer dobogóra kerültem a Baranya Megyei szónokversenyen, és ezen nekibuzdulva az 1976/77-es tanévben pályáztam az akkori MÚOSZ «Újságíró kerestetik» nemzeti újságírói pályázatán, mely eredményeképpen a vezetőségtől kaptam egy hivatalos ajánlást az állandó lakóhelyi megyei lapszerkesztőséghez. Ott gyakornokoskodhattam 1977. júliusában, 1000 Forintos szerződéssel. Mondták is az «öreg» kollégák, azaz a gyakorlott újságírók, hogy kizsákmányolás ez, de én örültem, mert lehetőségem volt a szakma kipróbálására, belekóstolhattam. Emlékszem, egy cikkem után még a rendőrség is kivonult és intézkedett. Egy táncos kerthelyiségről volt szó, ahol felügyelet nélküli kiskorúak ténferegtek. Ha jól emlékszem, abban az időben be is tiltották egy időre a szórakozóhelyet.

Aztán a tollforgatást Olaszországban folytattam. Eredetileg azért ragadtam tollat, hogy jobban megtanuljam az olasz irodalmi nyelvet, és hogy feledjem álláskeresési kudarcaimat. Novellákkal, versekkel, újságcikkekkel, irodalomkritikákkal pályáztam, többszörös Dante-díjas lettem: 1993-ban első díjas, a két elkövetkező esztendőben harmadik helyezett. Az írás mellett a műfordításba is belevágtam, s 2001-től De Bartolomeis távmunkatársammal kettesben, majd később a nápolyi egyetem magyart oktató professzorával, Di Francesco Amedeoval is nagy iramban fordítunk olaszra magyar műveket. Újabban én olasz nyelvű műveket is fordítok magyarra. Ezeket mindkét nyelven publikáljuk a lapban. Tehát gondom, hogy az olasz olvasóink ízelítőt kapjanak a magyar irodalmi alkotásokból és a magyar kultúrából. Ezeket feltétlenül felteszem a netre is! «Magyar Irodalmi és Kulturális Galéria» című web-lapon külön is publikálom ezeket.

A folyóiratom mellett vannak egyéb kiadványaim is: kis példányszámú antológiákat és irodalmi füzeteket is kiadok. Ezeket a lapom által meghirdetett irodalmi pályázatok nyertesei munkáiból. De vannak egyéni megrendelők, akik nem tudják a kis kiadók által kért költségeket állni. Ha nívós munkákról van szó, kis példányszámban, jutányos áron, Edizione O.L.F.A. néven megjelentetem azokat. S akkora példányszámban, hogy a kötelező és a megrendelt köteteken kívül a Széchenyi Könyvtárnak és a Petőfi Irodalmi Múzeumnak is küldhessek példányokat. S ha valaki külön kéri, annak csak az előállítási költségeket kell megfizetnie. A könyvkiadás kis anyagi segítség ahhoz, a saját honoráriumaim jelentős részével egyetemben, hogy megjelenhessék a lapom. Örömmel teszem, s tudom, hogy munkatársaimmal együtt kis nyomot hagyunk ebben a zajos, üvöltő, szellemi és lelki mocsokkal fertőzött világban.

Azért ezt a 22 évet nem töltöttem el tétlenül, hogy eddig mit is tettem (publikációk és egyebek), részletesebbeket a kiadványom honlapján lehet tudomást szerezni… Hogy megérte-e?… A kérdést jelenleg még nyitva hagyom…

A fentiek mellett nem hagytam fel a folyamatos álláskereséssel. Távmunkalehetőségeket keresek mind Olaszországban, mind Magyarországon: eredmény nélkül! Vagy azért nem voltam alkalmas, mert sok volt a felsőfokú végzettségem, vagy mert azt letagadva az érettségit kevesellték, vagy az volt a visszautasítás oka, mert kisgyermekes anya voltam. Amikor meg a gyermek felcseperedett, az én éveim is szaporodtak, s az lett a kizáró oka a hatmillió analfabéta és egy ‘ösztövér’ hadsereg országában, ahol a tanulatlanok, az írástudatlanok aránya az 53 milliós lakosság 66 %-a. 1870-ben a félsziget lakosságának 67 %-a volt analfabéta. Ez a 150 éves olasz egység alatt bekövetkezett „javulás” 1 %. Mégis, ez az ország saját szellemi állapota ellenére sem honosítja, olasz nyelvű és olasz nyelvi vizsgák, valamint bürokratikus és megalázó hercehurca nélkül a más országokban sokkal alaposabb képzéssel megszerzett, értékesebb diplomákat.

Tulajdonképpen egyik országnak sem vagyok nélkülönözhetetlen állampolgára – a politikai szavazást kivéve olasz honban legalább számítanak a voksomra, de otthon még ez sem adatik meg! Magyarország jogrendszere mintha arra épülne, hogy kitoloncolja saját népét saját országából. 1994-ben, amikor lakóhelyem megyéjében olasz-magyar testvérvárosi rendezvények voltak ingyen, minden honorárium nélkül tolmácsoltam és tudósítottam az itteni eseményekről napra készen. Örömmel tettem. Jelentkeztem ennél a hazai szerkesztőségnél, ahová küldtem a tudósításaimat az itteni testvérvárosi eseményekről – ahol 28 évvel ezelőtt újságírógyakornokoskodtam – újságíró, tudósító távmunkatársként -, visszautasítottak azt üzenve az egyik jelen lévő honfitárs kollégán keresztül, hogy «nem tudják nekem megfizetrni a nekem járó olaszországi honoráriumot». Mondtam, hogy nekem megfelelne a hazai tarifa is. Mi ez, ha ez is nem diszkrimináció? Olaszországban ugyanaz volt a helyzet: hiába bizonyítottam, nyertem újságírói díjakat is pályázatokon, nem számított semmit. Ha magam kényszerűségből nem írnék a saját nonprofit lapomba, azóta sem művelhetném ezt a foglalkozást. Szponzorkeresésem is sikertelenséggel járt: előnybe részesítették a bennszülötteket. Engem még válaszra sem érdemesítettek.

A diszkrimináció példája az is, amikor egy külföldi szerveren működtetett magyar nyelvű internetes folyóirat honfitárs szerkesztője még indulása előtt felkeres és honorárium kecsegtetésével támogatásomat kéri az induló laphoz és cikkek írására kér a legelső szám főoldalára, s miután nevem adtam hozzá, és a beküldött írások publikálása sem honorárium fejében, sem ingyen nem valósult meg sem az induló szám főoldalán, sem hónapok elteltével a továbbiakban sem: újra csak ígéretek, de cikkeim sehol. Csak a bolondját járatta velem, ami addig fajult, hogy végül a kulisszák mögötti erők hatására nevetséges ürügyet tákolva a szakmai hozzászólásaim kapcsán dilettáns, hozzá nem értők, eltávolításomat óhajtók hada nekem ugorva igyekezett szakmai tekintélyemen csorbítani az eltérő, nem bólogató szakmai véleményem miatt.

Vagy egy másik online magazin esetében, az alábbi olaszországi cikk reflexiójaként megjelent tanulmányom cenzúrázása: «22 éve megszokott napilapom, az «il Resto del Carlino» címlapján Pierre Bazin abbé, a leghíresebb és legnépszerűbb francia pap, a legszegényebbek szószólója színes fényképe mellett hatalmas piros betűkkel olvasható: „Bevallom, nem vagyok szűz”. Az olasz sajtó máris skandalumként kezeli az ügyet: a következő címekkel ellátva: «Botrány – Az Emmaus alapítójának megkísértései, abbé Pierre, sokk-vallomása: „Engedtem a nő utáni vágynak”. Nem sokkal a XI. Szinódus befejezése után kerül napvilágra a hír, ahol kétszázötven püspök gyűlt össze a világ minden részéről a Vatikánban, és három hétig arról tanácskoztak, milyen változtatásokat ajánljanak a pápa figyelmébe a katolikus egyház irányításával kapcsolatban, ahol téma volt a papi cölibátus kérdése is. Végül döntöttek: minden úgy jó, ahogy van. Az alábbi vallomással kezdődik a párizsi tudósítónk cikke: „Előfordult időnként, hogy engednem kellett a kívánság erejének, de csak átmenetileg. soha nem volt rendszeres kapcsolatom, mert nem engedtem, hogy a szexuális vágy gyökeret eresszen.” A most augusztus 5-én 93. életévét betöltött „Isten rebellisének” titulált abbé az egyház mozdulatlan hatalmas tengerére („Mare Magnum della Chiesa”) hajította kis bombáját, amit már jó ideje nagyon laposnak és szűk látókörűnek (korlátoltnak) tart. Ezen vallomásai a francia Plon Kiadónál most megjelent „Istenem... Miért?” c. könyvében olvashatók... Folytatás>>> »

Hogy milyen nevetségesek, bosszantók és éretlenek egyes emberi döntések, arra kíváló példa a fentiek cenzúrázása:

Az Osservatorio Letterarioban való megjelentetés után azonnal jeleztem egy magazinban sokkal rövidebb bevezetővel ezen összeállításom s a szokásomhoz híven a folytatást csak belinkeltem, mint fent. Természetesen a cenzúra, mint a kommunista Kádár-rezsim egyik fő fegyvere még most is jól működik hazai berkekben, elmékben...

Hiába, mind a bizonyos magazin-szerkesztőknek fel kell nőniük, mind a még nagyon csecsemőkorban járó magyar olvasóközönségnek meg kell érnie, hogy elérhessék a civilizált és kulturált olvasási és reagálási készséget. Mert az bizony nagy fokú éretlenségre vall, ha a fenti sajtóhírtől és az azzal kapcsolatos összeállítástól csúnya és parttalan, valamint meddő vitát kiváltó reagálástól tartanak. Éppen ezért egyszerűen törölték még az adatbázisból is a fentinél rövidebb bevezető sorokat. Igaz, megtehettem volna a kérésre való átdolgozást is, bár akkor sem garantálták volna a megjelentetését, sőt még nem is javasolták ezen téma felvetését a fenti indulatok kirobbanásától való félelem miatt. Fogalmam sincs, miért kellene ezen összeállítás miatt kordában tarthatatlan, fellángoló indulatoknak keletkezni. Vannak sajnos a mindennapok életében olyan események, amelyek igazán okokat adhatnak a legvadabb indulatok elszabadulására is. Nem kell messze mennünk., elég csak országunk kormánypolitikáját figyelembe venni, a politikai «elit» tevékenységét, magatartását figyelembe venni...

A cenzúrával, a struccpolitikával eddig még sosem oldódott meg semmi.... Ez is mi lenne más, mint a véleményszabadság korlátozása az abból eredő vélemény nyilvánításának diszkriminálása?

Hangzatos szavak a diszkrimináció elleni küzdelem! Létezését tekintve a diszkrimináció is éppen olyan, mint a prostitúció!

A gyakorlatban lépten-nyomon emberek tömegeit diszkriminálják! Manapság meg különösen. Az élet minden területén: itt van például egy nem régi, szintén személyes, keserű élményem, ami a hazai egészségügyet ugyancsak nem öregbíti. Tavaly nyáron édes hazámban, Magyarországon volt részem egy látványos egészségügyi diszkriminációban:

A Magyarország.hu web-oldalon az alábbiak olvashatók:

«„A társadalombiztosítás területén minden tagállamban a tagállami jogszabályok érvényesek, emellett a minden tagállamra kiterjedő egyenlő elbánás elvét érvényesítik. Az Unió arra törekszik, hogy a személyek szabad mozgásának jogával élő EU tagállamokban vándorló emberek részére biztosítsa az ellátás jogosultságát más tagállamok területén is. A koordináció jogforrása a 1408/71/EGK és a végrehajtására kiadott 574/72/EGK rendelet.”

Amit az utazóknak tudniuk kell

Mire tarthatunk igényt a rendeletek alapján, ha egy másik tagállamba utazunk?

a) Itthon megszerzett jogainkat más tagállamok elismerik, b) ha itthon már rendelkezünk biztosítással, nem kell másik biztosítást kötnünk a másik tagállamban, c) egyetlen tagállamban sem érhet bennünket hátrányos megkülönböztetés azon az alapon, hogy más állam állampolgárai vagyunk, d) korábbi biztosításunk nem vész el, a biztosításban töltött, illetve szolgálati időt a szolgáltatások nyújtásakor figyelembe veszik.

Amennyiben átmenetileg, turistaként tartózkodunk valamely EU tagállamban, ugyanolyan feltételekkel kaphatunk sürgősségi betegellátást, mint a meglátogatott ország állampolgárai. Itthoni egészségbiztosításunk alapján az Országos Egészségbiztosítási Pénztár mindazokat az ellátásokat kifizeti, amelyeket a másik EU tagállam állampolgárai részére szintén a biztosítójuk fizet; ezeket tehát külföldön térítésmentesen kapjuk. Azon ellátásokért viszont, amelyekért az EU tagállam állampolgárai is maguk fizetnek, a magyar állampolgároknak is fizetni kell. A kiutazás előtt mindössze az E 111 számú formanyomtatványt kell felvenni a lakóhely szerint illetékes Megyei Egészségbiztosítási Pénztárnál. Vigyázat, a formanyomtatványt az orvosi ellátáskor feltétlenül át kell adni az ellátást végző orvosnak vagy intézménynek, mert azt utólag nem kötelesek átvenni!

Amit az orvosoknak tudniuk kell

Az EU tagállamokban biztosítottak Magyarországon a magyar biztosítottakéival azonos feltételek szerint, térítésmentes sürgősségi betegellátásban részesülnek.

Az azonosság az ellátást nyújtó szolgáltató OEP általi finanszírozására is vonatkozik, tehát az EU állampolgár betegek tekintetében megszűnik az árlista lapján felszámított és kiszámlázott szolgáltatások nyújtásának gyakorlata. A szolgáltató ugyanolyan mértékű OEP-finanszírozásra jogosult, mint a magyar biztosítottak ellátása után. A szolgáltatónak kifizetett finanszírozás díját az OEP attól a külföldi biztosítótól kapja vissza, amelynek betegét a magyar orvos ellátta. Ez csak akkor érvényes, ha az EU állampolgár az orvosnak bemutatta az E 111-es formanyomtatványt. Az utólagosan kiállított formanyomtatványok elfogadására ugyanis a szolgáltató nem kötelezhető. Nyomtatvány hiányában az orvos számlát állíthat ki, saját díjszabása alapján…»

Ez mind nagyon szép dolog. Csak egy hibádzik: amikor az iránt érdeklődtem, hogy akadály nélkül olasz személyi igazolvánnyal lányom is beutazhat-e Magyarországra problémák nélkül, mivel magyar útlevele lejárt, s arra nincs idő, hogy felújítsuk, azt a felvilágosítást kaptam, hogy EU tagország lévén azonosságának igazolására elegendő az olasz személyi igazolványa, de a magyar állampolgárságát igazolandó vigyük magunkkal a lejárt útlevelét is. Az illetékes olaszországi magyar képviselet elmulasztotta felhívni a figyelmemet arra, hogy célszerű beszerezni a föntebb említett E 111-es formanyomtatványt, amelynek kitöltése után a lakóhelyünk szerinti Egészségügyi és Társadalombiztosítási Szervezettől kapunk egy igazolást, amely bizonyítja, hogy biztosítva vagyunk az EU tagországokban igénybevett orvosi ellátás költségeit illetően. Az illetékes társadalombiztosítási szervek hivatalból kötelesek erre automatikusan figyelmeztetni az utazó állampolgárokat. Igaz, hogy valamely törvény akkor is érvényes, ha azt nem ismerjük, de hogy egyáltalán létezik valamely törvény, csak az tudhatja, aki arról munkaköréből eredően tud. Nem várható el egyetlen állampolgártól sem, hogy tudomása legyen olyan törvényről vagy rendeletről, amilyenről nem is hallott. Az ilyen ügyekben eljáró illetékes hivatalnok számára azonban törvény írja elő, hogy a tőle elvárható legteljesebb tudással végezze munkáját. Amennyiben tudása nem teljes, vagy más okból szabálytalanul jár el, az általa munkaidejében elkövetettekért, illetve mulasztásokért a fennálló rendelkezések értelmében munkáltatója felelős.

2004. augusztus 28-án autóbalesetet szenvedtem. Talpon lévén az ügyeletes orvosnak nem jutott eszébe, hogy megvizsgáljon. Neki elég volt, hogy nem én vezettem a gépkocsit, és élek.

Másnap, augusztus 29-én, vasárnap megálltunk a kistarcsai Flór Ferenc kórháznál, mivel addigra az elszenvedett zúzódások által keltett fájdalom, valamint a képződött, és láthatóvá vált sérülési nyomok ezt indokolttá tették. Az előző nap délutánján elszenvedett sérülések ide fajulása miatt sürgős vizsgálatot kértem, hogy nem lett-e a balesetnek belső sérülési következménye.

A betegfelvételi ablaknál, mivel magyar szervek által kiállított társadalombiztosítási igazolványt nem tudtam átnyújtani, magyar állampolgárságomat, valamint egy másik EU tagországban biztosított voltomat igazoló, az olasz egészségügyi és társadalmi biztosítási igazolványomat adtam be. Ez a nemzetközi egyezmények szerint igazolja, hogy mivel a szintén EU tagországban, Olaszországban is biztosított vagyok, a Magyar Köztársaságban is megillet az ingyenes orvosi kezelés vagy kórházi ellátás. Ennek a kórháznak az alkalmazottjának nem volt tudomása arról, hogy Olaszország is tagja az EU-nak. Ezért külföldi állampolgárként küldött a kórházi sebészeti ambulanciára. A velem elolvasás nélkül aláíratott nyomtatványon ez állt: «Alulírott a térítés ellenében végzendő egészségügyi ellátást igénybe veszem, az ellátás költségét tudomásul veszem és kötelezem magam annak megtérítésére» (Rec. Szám: 200419848, recepciós dátum: Kistarcsa, 2004. 08. 29, 14:53:30 Taj szám: HUN-000-000 ). Csak ez után tudtam meg, hogy az ügyeletes orvos éppen egy súlyos műtétet végez, s nem tudni, mikor végez, hogy mikor fejezhette volna be.

A baleset után négy nappal*, a ferrarai kórház elsősegélynyújtó ügyeleti recepcióján bejelentkeztem, s ott elvégeztek rajtam minden fontos röntgen - és ortopédiai vizsgálatot. Kaptam egy nyakrögzítőt, fájdalomcsillapítókat azzal, hogy fájdalom vagy rosszullét esetén azonnal hívjam a mentőket, és vitessem be magam a kórházba! [* 2004. szeptember 1-én, a megérkezés napján, negyed óra híján 14 órás busz és háromnegyed órás gépkocsiút után, egyenesen a ferrarai kórházba vezetett az utam. (A busz augusztus 31-én 19 órakor indult a budapesti Népligetről s másnap 8:45-kor érkezett meg Bolognába. Alapos vizsgálatok után a ferrarai kórházból, étlen-szomjan, délután 16-kor szabadultam, s csak azután érkeztem meg otthonomba.)]

Magyar és olasz, kettős állampolgár vagyok. Szülőhazámban korábban sosem kértek tőlem orvosi ellátásért semmiféle külön igazolást ingyenes gyógyellátás igénybevételéhez. Most, hogy magyarként is EU tagország polgára vagyok, a magyar állampolgárságot bizonyító útlevél ellenére külföldi állampolgárként, térítés ellenében akartak elsősegélyben részesíteni.

Magyarország egészségügyi hivatalnokai annyira beléptek az Európai Unióba, hogy már nem ismerik el magyar állampolgárságomat sem? Mi történt a hazával?

A külföldi tőkétől megszédült magyarok inkább nem tudnak semmit, csak néhány ezer forintot kaszáljanak a privatizációtól megzavart agyuk szerint mindenkitől. Végeredményben nem rossz terápia ez sem: pusztítják a honvágyat, ami jó.

Csakhogy ezzel gyengíthetik a külföldön élő magyaroknak hazájuk és nemzetük iránti szeretetét is.

Ez talán mégsem jó. Hogy világos legyen: anyagilag sem éri meg.

Szerencsém volt, hogy nem volt belső sérüléses súlyos következménye az autóbalesetemnek. Felmerül a kérdés: ha életveszélyben lettem volna, akkor is ugyanebben az embertelen bánásmódban részesültem volna, csupán azért, mert nem volt magyar tajkártyám, s nem fogadták el az Eu-s tagországi baleseti biztosításomat igazoló tagkönyvet, s nem volt elegendő a a magyar állampolgárságomat igazoló érvényes magyar útlevelem? Nem egy olyan esetről tudok, hogy jelentéktelennek tűnő baleset után, a kórház elsősegélyt nyújtó osztályán saját lábán jelentkező páciens egy óra múlva meghalt! Milyen egy kórház az, ahol elsősegélynyújtás nincsen, hogy a páciensre rá sem tudnak nézni? Szerencséje volt a kórháznak, hogy nem következett be haláleset, sem komoly belső sérülés nem lett, mert az biztos, hogy a kórház vezetősége nem úszta volna meg szárazon. S azért is szerencséje volt, hogy nem tettem feljelentést ellenük. Nem mellékes, hogy megjegyezzem, voltam Magyarországon munkaviszonyban, levonták tőlem annak idején az egészségügyi biztosítást és nagyon ritkán voltam táppénzes beteg. A magyar államnak én csak adtam, mindig csak fizettem, a tanulmányaim nem voltak ingyenesek a felsőfokon sem, de az akkori állam engem csak kifosztott: még a kitelepülésem is megalázó volt, mert az ingóságaimat sem vihettem magammal, csak azok egy részét: 30 ezer Ft- értékig, a BÁV 13 ezer Ft-ra becsült értéket a Magyar Nemzeti Bank meghamísította, s a kiviteli engedélyre 30 ezerre írta át a magammal Olaszországba kivitt ingóságaim értékét, s még tilos is volt megfellebbeznem! A magyar állam csak gazdagodott az én fizetésemből levontakból. Nekem semmi előnyöm nem származott abból, hogy levontáka betegbiztosítást és a nyugdíjjárulékot! Nagyon kétségbeejtő, hogy az állampolgárok egészsége, élete egy fabatkát sem ér. Tűrhetetlen, hogy csak az az erkölcstelen paraszolvencia ellenében történik nagy nehezen valami – ha egyáltalán történik –, vagy csak fizetés ellenében, mert embertelenségből nem veszik figyelembe az Eu-tagország betegbiztosítását, mert nem volt birtokomban az E111-es nyomtatvány, aminek létezéséről felvilágosítás híján nem tudhattam. Magyarország az egyetlen európai ország, ahol ez a szégyenteljes paraszolvencia-rendszer – másutt még a kifejezés is ismeretlen – hivatalosan létezik a betegek nyomorúságára.

De nézzük csak, a magyar állampolgárként megillető jogaim és kötelességeim közül magyarországi választójogomat. Mintha nem is léteznék a magyar államnak ebben az esetben! Nem szavazhatok hazámban, de még külképviseleten sem, mert külföldön huzamosan élő magyar állampolgár vagyok, aki magyarországi állandó vagy ideiglenesen bejelentett lakhellyel nem rendelkezik. De ugyanígy nem szavazhat a Magyarországon élő magyar állampolgár sem, ha a szavazás pillanatában külföldön tartózkodik.

Mit tettek a magyar honatyák e téren? A huza-vonán kívül semmit! Sajnos nagyszerűen dokumentálják ezt az alábbi csokorba szedett linkek, amiből megtudhatjuk, hogy tulajdonképpen kik is élhetnek ezzel a jogukkal és kötelezettségükkel, s kiket fosztottak meg ezen jogok gyakorlásától:

«Új elem, hogy kiterjesztik a választójogosultságot mindazokra, akik az EU más tagállamának állampolgárai, de rendelkeznek magyarországi lakhellyel is. Azok a magyar állampolgárok azonban, akik hosszabb ideje külföldön élnek, és magyarországi lakhelyük nincs, nem rendelkeznek választójoggal.»

(Forrás: Kopogtatócédulák a EP választásra - 2004. júniusi írás)

Kiknek nincs választojoga (1997-es):

http://www.valasztas.hu/hu/informaciok/valfuz/vf129/vf1294.html

Eddig hatályos választójogi törvény: http://www.vokscentrum.hu/89xxxivh.htm . Ezen törvény szerint: «A szavazásban akadályozott az, akinek nincs állandó vagy ideiglenes lakóhelye Magyarországon.»

1994: A beterjesztő kormány tervezetéből többek között nem valósult meg a külföldön élő magyar állampolgárok szavazati jogának biztosítása...

(ld.: http://iroga.hu/magyarvalasztasirendszer/ludanyi.html)

Az Alkotmánybíróság normakontrollt gyakorol a választásra vonatkozó szabályok felett. 1989 és 1998 között több indítvány is érkezett az AB-hez az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvénnyel kapcsolatban.

A külföldön tartózkodó magyar állampolgárok választási jogának gyakorlásával kapcsolatos megkeresésre akként döntött és semmisítette meg a választójogi törvény vonatkozó szakaszát [3/1990. (III.4.)], hogy számukra is biztosítani kell a választójog gyakorlását (ez mind a mai napig nem történt meg.) Döntését azzal indokolta, hogy a Vjt. 2. §-ának (4) bekezdése korlátozza a magyar állampolgárok Alkotmányban biztosított jogainak gyakorlását, azaz sérti azoknak a jogait, akiknek van belföldi lakóhelye, de a szavazás napján külföldön tartózkodnak. (ld.: http://iroga.hu/magyarvalasztasirendszer/ludanyi.html)

Reformelképzelések 1994-1998 között:

A tárgyalások érintették a külföldön élő magyar állampolgárok szavazati jogának, valamint a kisebbségek parlamenti képviseletének kérdését is, megegyezés azonban ekkor sem született.

1996 nyarára megtorpant a reform előkészítésének folyamata; a módosító javaslatok pedig öt szavazat híján nem kapták meg a kétharmados többséget a Parlamentben.

2004: Ki jogosult részt venni az országos népszavazáson?

Az országos népszavazáson szavazati joga van minden - magyarországi lakóhellyel rendelkező - nagykorú magyar állampolgárnak, kivéve ha

– cselekvőképességet korlátozó vagy kizáró gondnokság alatt áll (például értelmi fogyatékos);

– a közügyek gyakorlásától eltiltó jogerős bírósági ítélet hatálya alatt áll;

– szabadságvesztés büntetését tölti;

– büntetőeljárásban jogerősen elrendelt kényszergyógykezelés alatt áll.

Ki szavazhat a nagykövetségen?

A nagykövetségen az a nagykorú, a Magyar Köztársaság területén bejelentett lakóhellyel rendelkező és a szavazás napján külföldön tartózkodó magyar állampolgár szavazhat, aki szerepel a külképviseleti névjegyzéken, és személyazonosságát a megfelelő okmányokkal igazolni tudja.

Hogyan lehet kérni a külképviseleti névjegyzékre való felvételt?

A külképviseleti névjegyzékre való felvétel iránti kérelmet a választópolgár lakóhelye szerinti helyi választási iroda vezetőjéhez (a települési jegyzőhöz) személyesen, meghatalmazott útján vagy postai úton ajánlott levélben kell eljuttatni a megadott határidőn belül.

A kérelmet az erre rendszeresített nyomtatvány kitöltésével vagy a nyomtatványon szereplő adatok megadásával lehet benyújtani. A nyomtatvány elérhető a külképviseleteken és a választási irodákban, illetve letölthető a www.valasztas.hu internetes címen.

A magyar jogrend alkotói példát vehetnének pl. az olasz választójog törvényéről (27. Tv. 2001. december, 459 sz.) amely nem diszkriminálja az olasz állampolgárt, a lakóhelye szerinti – külföldi, vagy olasz - választási listára feliratkozott külföldön élő olasz állampolgárok is szavazhatnak külföldön az adott olasz külképviseletnél vagy akár saját hazájukban, s nincs semmiféle gyakorlati akadálya az illetékes államszervek részéről. Tehát a külföldön élő olasz állampolgárok szavazati lehetősége biztosított az alábbi kontinensek külképviseleteinél: Európa, beleértve Orosz- és Török Föderációt, Dél-Amerika, Észak- és Közép-Amerika, Afrika, Ázsia, Óceánia, Antarktisz.

Én, mint külföldön élő magyar állampolgár, aki egyáltalán nem tájékozatlan a hazai viszonyokról, sőt (!) semmiképpen nem szavazhatnék a jövő évi választásokon sem itt, sem otthon. Olvastam és hallottam valahol, hogy a 2006-os választások előtt e törvényben változások lesznek. Kiváncsi vagyok, hogy mi sül ki belőle!

A sors fintora, hogy az Európai Unió kezdeményezésére ebben az esztendőben is meghírdették a «A sokszínűségért. A diszkrimináció ellen.» témakörű 2005-ös év Újságíródíját, s ez sem mentes a diszkriminációtól. Itt van erre példa: Olajos Péter, az MDF EP képviselőjének figyelemfelkeltése, hogy számos alkalommal lehet találkozni még másfél évvel az uniós csatlakozás után is az új tagországok polgárait érintő diszkriminációval. Súlyos példaként említhető meg az a diszkriminatív jelenség, amely az uniós intézményekbe való felvétel során történik. A 25 tagország polgárai számára kiírt versenyvizsgák során ugyanis a vizsga feltétele az EU 15 nyelve közül kettőn való vizsgázás. Így tehát, míg egy régi tagállam pályázója egy idegen nyelven és a saját anyanyelvén teheti le a versenyvizsgát, addig az új tagországokból érkező pályázóknak – köztük a magyaroknak - ez nem lehetséges.

Az MDF-es képviselő a Magyarországot érintő másik felháborító esetként az új tagországból érkező vállalkozásokkal szemben alkalmazott diszkriminációt emelte ki, amire a németországi SOKO BUNDA és SOKO PANNONIA fedőnevű akció a legelrettentőbb példa. Ennek során a német hatóságok több tucat magyarországi vállalkozást szorítottak ki a német piacról, most már bíróságok által is helytelennek tartott módszerekkel.

OSSERVATORIO LETTERARIO

*** Ferrara e l'Altrove ***

PORTALE IN UNGHERESE/TESTVÉRMÚZSÁK - MAGYAR NYELVŰ PORTÁL - GALLERIA LETTERARIA/IRODALMI GALÉRIA - OSSERVATORIO/FIGYELŐ - ARCHIVIO DEI FASCICOLI EDITI/MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA - UNGAROHOME - ARCHIVIO-DGL/ARCHÍVUM-DGL - ARCHIVIO-DGL1/ARCHÍVUM-DGL1

HOME