OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar
nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
http://www.osservatorioletterario.net - http://xoomer.virgilio.it/bellelettere/ - http://xoomer.virgilio.it/bellelettere1/ - http://www.testvermuzsak.gportal.hu
____________________________________________________
Ferrara, 2006. június 27., Kedd
AZ
ETRUSZKOKRÓL ÉS ÍRÁSUKRÓL
Valóban etruszk
írás? A toszkánok mégsem leszármazottaik?
(Az «Osservatorio letterario» 47/48, 49/50, 51/52.
számaiban megjelent cikkeim és a «Testvérmúzsák»
portálomon megjelent írásaim alapján összefoglaló kivonat)*
Az «Osservatorio Letterario» 47/48.
számában Mario Alinei nyelvészprofesszor és én közöttem lezajlott
levelezés publikálása jóvoltából olvasható volt néhány magyar visszhang is a
hazánkban megjelenő «Ősi kapocs» (a mű eredeti címe: «Etrusco:
una forma arcaica di ungherese») c. könyve kapcsán. Meg kell jegyeznem, hogy a magyar fordítás sajnos sok helyen
pontatlan, egyenesen téves értelmezésű, sőt mi több, az eredetihez
viszonyítva jelentős mennyiségű szövegrészek is hiányoznak! Sajnos
mindez téves következtetések, félreértések forrása lehet. Ez a kötet – mint
ahogy már említettem a cikkemben – Kiss Dénes hosszú recenziójával zárul. Ebben
téves megállapításokat tesz (ld. 490. old. 6-10. sor), amely erősen
vitatott lehet: arról a szövegrészről van szó, ahol a szóeleji hangsúly okát ismerteti; ezt a tényt a
kilégzés energiájával magyarázza.
Az
«Osservatorio Letterario» alighogy publikálta ezt a levelezést, az etruszk írás
megfejtésével kapcsolatban szerkesztőségünkbe érkezett az egyik magyar
etruszkológus kutató, Bodnár Erika levele, amelyben javasolta a „magyar
kulcsban” való olvasatot, de Alinei professzortól eltérő megfejtéssel. Az
eredmény nagyon meglepő, hogy szinte megdönti az eddigi elfogadott –
esetleg már túl is haladott –
megoldásokat az etruszk rejtéllyel kapcsolatban. Az ő megoldását
olvasva úgy tűnik, hogy túllép Alinei professzor megállapításain.
Bodnár Erika az
«Körtéfa» c. könyvének «Etruszkok» c. fejezetében, valamint az «Az
etruszk-magyar aranylemezek titka» c. könyvében többek között a perugiai határkő szövegét
tárgyalja sok más etruszk szöveggel egyetemben. Az eddigi megfejtésekkel
ellentétben Bodnár Erika szerint egy tipikus magyar ballada szövege lenne.
Miről szól a ballada? Bodnár Erika így foglalja
össze:
«Egy gazdáról, aki felbőszülve megöl egy védtelen,
árva leányt az erdőben. Tél van, amolyan lucskos,
ködös, a gazda éppen fát vág. Meglátja a lányt, és minden
ok nélkül, csupán rossz kedvéből üldözni kezdi. Üti-veri a
gyeplőszárral, mígnem a leány fennakad a lovas kocsi fékjén, a kerekek alá
kerül, és meghal. Közben a gyeplő-szár legszívesebben elmenekülne, és
mentené a leányt is. A gazda a halott lány leszakadt lábát feldobja egy faágra,
ahol az fűzfaággá válik, és a fűzfa tövében fiatal fűz nő.
A gyeplő-szár azonban bosszút forral, és a ballada végén egy
fűzfaseprű közreműködésével – amely nem más, mint a lány
szelleme – megöli és a mocsárba dobja gazdáját.» Ezek után hozzáteszi: «Azt
gondolom, nem kétséges, hogy ez a szöveg bizony magyar... A perugiai határkövön
található etruszk szöveg ugyanis nem más, mint egy magyar népballada (szerk.:
ld. az eredeti cikk magyar nyelvű
bővített változatában), magyar nyelven, megáldván annak
minden stílusjegyével. Ballada: „Drámai menetű, rendszerint tragikus
tárgyú, szaggatott, homályos előadású rövid elbeszélő költemény.”
(Magyar Értemező Kéziszótár)
Mit jelent mindez?
Azt jelenti, hogy
ETRUSZK ÍRÁS=MAGYAR ÍRÁS
ETRUSZK NYELV=MAGYAR NYELV
ETRUSZK
NÉP=MAGYAR NÉP
Az a nép,
amelyet a történészek etruszknak tartanak, magyarul írt, és magyarul is
beszélt. Majdnem háromezer év
távlatából, mi, mai magyarok még mindig tökéletesen értjük a nyelvüket, amely
úgy hangzik a számunkra, mintha valamelyik ízes tájszólásunkat hallgatnánk.
Ráadásul a perugiai határkövön éppen egy népballadát
olvashatunk, a népballadák pedig magyar népköltészetünk igen ősi ágát
képviselik. (Kőmíves Kelemen, Kádár Kata stb.)
Ily
módon persze némileg módosul a magyar történelem. Az etruszkok ugyanis Európa
első civilizált, igen magas kultúrával rendelkező, 12
városállamból álló laza szövetségét alkották. Magas szintű
művészettel, építészettel, és mint az előzőekből kiderült,
költészettel rendelkeztek. [...]»
Míg ezen cikkem
első és olasz változatán dolgoztam az előbbiekkel kapcsolatban az
alábbi gondolatok, kételyek jutottak eszembe, amelyeket elküldtem a
szerzőnek:
Először arra gondoltam, hogy a fék
szó téves. A ballada prózai parafrazálásában olvasottak alapján: «Üti-veri a gyeplőszárral, mígnem a leány
fennakad a lovaskocsi fékjén», hiába kutattam az etruszk szekerek,
kocsik minden fajtája és a magyar lovas fogatok fajtái után, amiken
semmiféle féket nem találtam. Amiről a magyar fogathajtás tud, magyar
lelemény: fogathajtó versenyeken a kocsikba lábféket szereltek be kb. a 70-es
években. Ennek segítségével aratták sikereiket a magyar világbajnok
fogathajtók, Bárdos György és társai, illetve utódai. Korábban egyfajta fék
volt, de az is 20. századi: a terhet húzó lovaskocsikon városokban volt olyan,
egyik kereket rögzítő, kurbliszerű eszköz, amelyik meggátolta, hogy a
városi forgalomtól megijedő lovak kárt tegyenek a szállítmányban, a
kocsiban, vagy másokban. Nézetem szerint
a szövegben a lovaskocsi-féket el kellene hagyni.
Azzal győztem meg magam, hogy a
balladában említett gyeplő fékként
is értelmezhető, hiszen féknek nevezte vagy nevezhette a kocsihajtó
a ló irányítására használt eszközt (ahogyan az a szövegben is előfordul),
a kantárt vagy gyeplőt a fékezésre és irányításra használt zablához
kapcsolják. Tehát szerintem erre vonatkozik a magyar ABC szerinti olvasatú
etruszk (et-ruszk=magyar) feliratban írt fék. A fék = zabla. A
középmagyar nyelvben még zabola. (Ennek maradékai mindmáig megtalálhatók.)
A fék tehát lehet a zabla, de a
kötőfék nem is lehet a lovakon hajtásuk közben, csak ha kikötik őket
valahova. Azért kötőfék a neve, és engem látszik igazolni, hogy a csavargó
hajlamú lovat ezzel az eszközzel zabolázzák meg, amikor pihentetik.
Min akadhatott fenn? Nem arról van-e szó,
hogy a lány egyszerűen a kerekek alá került? (Hogy minek következtében,
nem ide tartozik, az a szövegben adott.) De ha a gazda nem a lovaskocsival
hajkurászta a lányt, akkor hogyan üthette-verhette őt a gyeplővel? Ha
a lovaskocsi, szekér állt volna, hogyan eshetett a kerekek alá a lány úgy,
hogy szörnyethal?
A kocsihajtó halála számomra
egyértelműnek tűnik: hiába akarta megfékezni a lovakat (nem a
kocsit), azokba „bele bújt az ördög”, azaz fékezhe-tetlenné váltak, mint a
végzet, és így rohantak saját vesztükbe, és így halt meg gazdájuk is.
A „balfasz” kifejezéssel
kapcsolatban az alábbiakról van tudomásom. A szöveg keletkezése után
sok évszázaddal keletkezett NADRÁG nevű férfiviselet bal szárába
csüngő testrészről, illetve az azzal való gyalázásról van szó. A 20.
században kezdték bővebbre szabni a bal nadrágszárat, hogy a pakk
beleférjen. Korábban középen, egyesek, főleg huszárok, viselték e szervet
külön, felhívó szándékkal, nem ritkán túlszabott, kitömött tasakban a nadrágjuk
elején középen. Azóta van „balfasz”, amióta baloldalon viseli az ember, és
azóta szoknak le erről a kifejezésről, amióta a sportosnak vélt, szár
nélküli alsógatyákban ismét középen, hasra feszítve szokták viselni, különösen
ahogy a 70-es, 80-as években a szűk nadrágok divatja idején viselték.
A fentiekre az alábbi választ
kaptam:
«Ha bárhol
talál jobb megoldást, örülök neki. Tökéletes megfejtésünk csupán akkor lehetne,
ha valahol meglelnénk ennek a balladának még létező változatát a
magyar balladák között. Én folyamatosan keresem, de még nem találtam meg. A
másik lehetőség megkérdezni egy etruszk honpolgárt, amihez már csak egy
időgép hiányzik.
Olyan fékről tudok, amelyet
kerékkötőnek hívtak. Több változata ismert. Az egyik változat
kötélből volt, és a kötelet kötötték valamilyen módon a kerékhez, hogy ne
tudjon forogni. Ebbe nyugodtan beleakadhatott valaki, de úgy emlékszem, a féket
én is kötőféknek írtam a ballada alatti magyarázatban.
A másik vitatott szó nekem is sok
fejtörést okozott. Így van leírva: PRVSZ, és a hangugratás törvénye
miatt mély magánhangzókat kell beleolvasni. (A,Á, O,Ó, vagy U,Ú)
Lehetőségek: paravasz, parvasz,
pravasz, provosz, porovosz, porvosz, stb. Mindegyiket végigpróbáltam, de semmi
jobb nem jutott eszembe.
A megfejtés a mondat elejéből
következően biztosan nem kedveskedés, hanem valamilyen sértés lehet.
Talán lehetne pár vasz?»
Menet közben egyre lázasabban kerestem anyagokat e problémakör
vizsgálatát illetően, így találtam Benedekfy Buró Ágnes nevére,
aki «Megoldódhat-e az etruszk
rejtély?» c. tanulmányában többek
között az alábbiakat írja:
«Az etruszk írással (mely egyértelműen rovásírás)
kapcsolatosan az általános vélemény az, hogy kitűnően olvasható, de
megértésével gondok vannak. Az etruszkológia atyja, Massimo Pallottino
szerint az etruszk feliratok nagy részét azok az állandó kifejezések
képviselik, amelyek tele vannak istennevekkel és személynevekkel, valódi
mondanivalójuk nincsen.
A mai elfogadott etruszk szövegolvasatok alapja egy korai
"görög" ábécé (az euboiai), amelyet az etruszkok a mai tudományos
vélekedés szerint a görögöktől vettek át a Kr.e. VII. században. E korai görög jelekből kialakult etruszk jelrendszer
adta az alapját az egyéb itáliai népek írásjeleinek (oszk, venét), valamint
ebből fejlődött ki a latin ábécé jelrendszere.
A széles körben elfogadott etruszk ábécében nem szerepel az
"o" hang. Az "o" hang hiányával kapcsolatosan elmondható,
hogy az ősi szanszkrit nyelvben, mely elvileg minden indoeurópai nyelv
alapja, csak három magánhangzót, az "a"-t, az "i"-t és az
"u"-t különítették el a nyelvészek, így kézenfekvő volt, hogy az
etruszk is ehhez hasonló magánhangzókészlettel rendelkezhetett.
Mauro Cristofani felhívja a figyelmet arra, hogy az etruszk ábécé
jel-hang megfeleltetése nem a valós fonológiai értékeken, hanem megegyezésen
alapul.
A görögöktől való
átvétel-elméletben rejlik egy-két ellentmondás, mely írástörténeti szempontból
nehezen oldható fel.
A legelső görög ábécével írt görögországi felirat, melyet
Kr.e. 730-ra kelteznek, elvileg körülbelül egyidős az első etruszk
feliratokkal, ám a két írásmód már különbözik az írástörténeti kor
meghatározásának szempontjából két igen lényeges kérdésben.
1. A görög és az etruszk feliratok írásiránya ellentétes: a
görögök balról jobbra, az etruszkok (ez különösen a legkorábbi feliratok
esetében törvényszerű) jobbról balra írtak, tehát az etruszk írás iránya
megegyezik a székely-magyar rovásírás irányával. Az etruszkológusok a
jelenséget azzal magyarázzák, hogy az etruszkok akkor vették át az ábécét és
ezzel együtt az írás irányát, amikor a görögök még nem döntötték el, hogy
melyik irányban írjanak.
2. A másik semmiképp sem elhanyagolható jellemzője a
legkorábbi etruszk feliratoknak az írásjelek összerovásának jelensége. Az
összerovás vagy ligatúra olyan rövidítési mód, amely kizárólag ragozó nyelvek
esetében alkalmazható, így a székely-magyar rovásírás egyik fontos sajátossága.
A ligatúra alkalmazása az írás fejlettségének nagyon magas szintjét mutatja,
hiszen az összerovások írásához, és főképp azok elolvasásához nagyon nagy
gyakorlati tudásra van szükség. Az etruszk írás a századok során, az írás egyre
szélesebb körben való elterjedésével fokozatosan veszít összerovó
képességéből.
Nehezen képzelhető el, hogy az
etruszkok, miután átvették az ábécét a görögöktől, gyorsan megfordították
az írás irányát, és egy szempillantás alatt kitalálták, elterjesztették,
megtanulták a jelek összerovásának és feloldásának mesterségét.
Maga Mauro Cristofani, aki
szerint az etruszkok a görögöknek köszönhetik az írott kommunikáció
lehetőségét is, azt állítja, hogy hihetetlen sebességgel terjedt el az
írás Etrúria területén a Kr.e. VII. században.»
Benedekfy Buró Ágnes a hivatalos etruszk
ábécé jel-hang megfeleltetéseit kis mértékben módosította. Így egy olyan ábécé
jött létre, amely segítségével magyarul olvashatjuk az etruszk szövegek egy
részét. Így olvasva a perugiai határkő feliratát nemcsak az
előző olasz Pittau olvasatától, de még Bodnár Erika olvasatától is
eltér. Benedekfy Buró Ágnes felhívja a figyelmet, hogy az etruszk
szövegek olvasásához ismernünk kell a székely-magyar rovásírás szabályait,
rövidítési módjait, valamint mindig szem előtt kell tartanunk a
nyelvfejlődés során fellépő törvényszerű hangzóátalakulásokat.
Az etruszk szövegek három
fő csoportot alkotnak:
- edényfeliratok és
borhimnuszok,
- a karcolt bronztükrök
feliratai,
- kőbe vésett, kőre festett dokumentumok (pl:
sírfeliratok, stb.).»
Az ő olvasata szerint a szöveg nem más, mint a bűnbeesés története párbeszéd
formájában (három szereplő: Isten, a Gonosz és a "bűnös"
jól elkülöníthető), mesélővel.
Benedekfy Buró Ágnes hangsúlyozza, hogy a szövegben a
"bűnös" jelentése nem "vétkes", hiszen már akkor
"bűnös", amikor még csak találkozik a kígyóval. A magyar
dunántúli táltosok hagyománya szerint a magyar ősvallás neve
"BÜÜN" vallás, így érthető, hogy az etruszk szövegben a
"bűnös" pogány ősvallásút jelent.
E szövegolvasatok alapján felvetődik benne a gondolat, hogy
talán megoldódik az etruszk rejtély. «Itália területén körülbelül tizennégyezer
felirat került már napvilágra, melyek bizonyára tartogatnak még számunkra
érdekességeket és meglepetéseket. Etruszk feliratok kerültek elő
Magyarországon az 1800-as évek elején (a "kecskeméti lemez"), a
görögországi Lemnosz szigetén és Egyiptomban is (Liber Linteus).
S mindez hogyan lehetséges?
Reméljük, hogy ezt maguk az etruszk feliratok fogják nekünk a jövőben
elmesélni» - ezekkel a gondolatokkal fejezi be az etruszk írásról szóló
tanulmányát Benedekfy Buró Ágnes.
Itt szeretném emlékeztetni Olvasóimat Piero Bernardini
«Etruszk, egy újra felfedezett nyelv» («L’etrusco una lingua ritrovata») c.
könyvére (Mondadori, 1984): ebben a könyvben az etruszk szöveg szankszrit
kulcsban való olvasását javasolja a szerző és valóban összefüggő,
értelmes szövegekkel lehet így is találkozni. Vagy Giovanni Feo «Etruszk
mítoszok, jelek és szimbólumok» (Stampa Alternativa, 2003) c. könyvre hívnám
fel figyelmüket, amely viszont etruszk és baszk nyelvrokonságról szól.
Ezen a ponton
óhatatlanul felmerül bennem a következő kérdés: Hogy lehet az, hogy az
olasz etruszkológusok megfejtései – de még mai napig véglegesen meg nem
oldottak – ennyire eltérnek Bodnár Erika, Benedekfy
Buró Ágnes és más magyar megfejtésektől? Az olasz és magyar megfejtések
eltérésével kapcsolatban az alábbi magyarázatot adta nekem Bodnár Erika, aki az
ún. fiktív ábécére hivatkozott:
«Hogyan fejtették meg az etruszkológusok az
eddigi feliratokat?
1. Feltételezték,
hogy az etruszk ábécé a görög ábécéből ered, és a hasonló jeleket a görög
ábécé hangjaival azonosították. Ily módon kaptak egy olvasható szöveget, amit
senki nem értett, és a nyelvet, amely ily módon kialakult, senki nem beszélte,
tehát nem is lehetett eldönteni, hogy a későbbi megfejtések helytállóak-e.
2. Azokból a szavakból, amelyeket kaptak,
valamilyen módszerrel szótárakat hoztak létre. (Talán a görög vagy a latin
szavakhoz való hasonlóság alapján?! Magam sem tudom, hogyan.)
3. A későbbi generációk a kitalált
szótárak alapján dolgoztak és dolgoznak ma is.
4. Tanulmányok és könyvek sora született a
kitalált nyelv alapján született megoldásokból, konferenciákon vitatták meg az
„eredményeket”, a megfejtők komoly tudományos hírnévre tettek szert.
5. Mi lehet hát a hivatalos reakció arra, ha
azt mondjuk, hogy nem jó a felhasznált ábécé…»
Valóban, az
etruszkokkal foglalkozó web-oldalakon általában az alábbi megállapítások
olvashatók:
Az etruszk nyelv a kezdetektől fogva rejtélyes.
Valójában a tudományos kutatásnak sikerült ezen ősi nyelv sok titkát
feltárnia, noha ugyancsak kevés az írásbeli bizonyíték, amely kimerül néhány
rövid sírfeliratban vagy szövegben. Feltehetően a rómaiak Etrúria
gyarmatosítása következtében megsemmisültek vagy eltűntek a nyomok.
Mindenesetre bizonyos vonzó hatása van annak az elképzelésnek, hogy Rasna népei önmagukban inkább ezoterikusnak
tűnnek. Az etruszk nyelv görög eredetű ábécére épült és a latin
ábécéhez hasonló. Hogy még a mai napig ennyire ismeretlen az etruszk nyelv, az
annak tudható be, hogy teljesen idegen, eltérő az ismert
nyelvcsoportoktól. Alicarnassoi Dionigi és több más történész szerint az
etruszkok beszélt nyelve különbözik minden más ismert nyelvtől. A rómaiak
hódítása következtében az etruszk nyelvet apránként a latin váltotta fel a
teljes feledésbe menésig.
Az olaszok
megállapítása szerint az etruszk írott szöveg minden nehézség nélkül,
jelentéktelen módosításokkal olvasható, mert a görög ábécé betűivel
íródtak. Tehát – állítják az olaszok - az etruszkot illetően nincs semmi
„beazonosítási” probléma (mint ahogy
gyakran hallani lehet). Az etruszk leírások tanulmányozása eredményeként a
szakértőknek sikerült kb. 500 etruszk szónak a jelentését és néhány
nyelvtani vonásait rögzíteni.
Így látható,
hogy az etruszk nyelv semmiféle nyelvvel nem hozható rokonsági kapcsolatba,
mint ahogy az alapszótár is bizonyítja: az alábbi közös szavak, mint a rnlach "szép", sec "valakinek a lánya", cel
"föld", liur
"hold", nem hasonlítható össze
más nyelvekkel.
Mint ahogy más
népeknél, úgy az etruszkoknál is szokás volt szükségből feliratokat vésni
a legváltozatosabb tárgyakra és kézműves termékekre: kőre, cserépre,
fémre. A kézműves termékek rövid felirata a tárgy tulajdonosára vonatkozik,
vagy valakire, vagy egy istenségre, akik számára készült az a tárgy. Más írások
viszont mintha márkajelzések lennének, ugyanis ezek a tárgy készítőjének,
gyártójának a nevét viselik. Nagyon kevés - kb. tíz körüli - az 50 szót
meghaladó szöveg. Ezek közül emlékeztetőül megemlítjük az első
négyet: „Zágrábi múmia”, „Capua
táblája”, „Cortona lemeze”, „Perugiai határkő.
Mesterházy Zsolt ókorkutató «A magyar ókor» c. könyvében az etruszk
alábbi magyar fordításait idézi, amelyeket Baráth Tibor magyar rovásírás
ábécéjének segítségével kaptak:
Az etruszk
komil lótolvajról magyar felirattal: «Az úr a ló elé es(ik) épp. Ez a képe.
A lovat el akarta lopni. Ez a nyűgje.» Bodnár Erika olvasata szerint a
szöveg mást mond :
1. TYePüNKPe VáBÓL Arák,
2. éK ReSZ CséP éPICS GyeP.
Mai magyar nyelven:
1. Gyepünkbe fából arák
2. Ég, lesz csép! (Egek, lesz itt csépelés !) Építs
gyep! (gyep : gyeplő).
[...]
Meg kell
jegyeznem, hogy ahány szakértő, annyiféle ábécé, pl.: Fischer Károly Antal (ls. a baloldali táblázatot) Forrai Sándor, Gyenes József, Baráth Tibor, Varga Géza stb. ábécéje. Friedrich Klára
hun-magyar rovásírás szakértő a kárpát-medencei magyar letelepedéssel kapcsolatban Alinei professzor hipotézisét
alátámasztón az alábbiakat mondta:
«Ha a magyar rovásírás széles körökben ismert lenne, nem
állnának helyt az alábbi történelmi hazugságok: a magyarok finnugor eredete és
rokonsága, a magyar ősök sámánhite, a 896-ban megjelölt honfoglalás, az a
megállapítás, hogy a magyarok a XI. sz. előtt semmiféle saját írással nem
rendelkeztek, s hogy a nyugati hittérítőktől tanultak meg írni».
Varga Géza szerkesztette
«Bronzkori magyar írásbeliség» (Írástörténeti Kutató Intézet, Budapest, 1993.) c.
könyvben olvasható, hogy legutóbb Sándor Klára vette számba a székely-magyar
rovásírás eredetét magarázó eddig megjelent írásokat, amelyek közül eleve
kirekesztette azokat, amelyek nehezen lennének összeegyeztethetők a ma
általában hangoztatott őstörténeti hipotézissel főként a két
világháború között napvilágot látott és manapság újra egyre nagyobb számban
feltűnő általa dilettánsnak bélyegzett elméleteket (sumer, japán,
etruszk stb. kapcsolatokat). Varga Géza ezt azzal magyarázza, «hogy nyilván
azért nem, mert a déli kapcsolatokról árulkodó adatokat nem lehet
összeegyeztetni az elfogadott (pontosabban: tanított) őstörténeti
elképzelésekkel, amelyek szerint a magyarság északról vándorolt dél felé és
szinte minden tudását viszonylag későn, másoktól vette át.
Ez az alapjaiban elhibázott
őstörténeti kép csak a hasonló – kimazsolázott alapokra épülő –
dolgozatok segítségével tartható fenn. [...] A székely rovásírás és általában a
magyar jel- és jelképhasználat
legfontosabb összefüggéseinek tanúvallomását nem lehet figyelmen kívül
hagyni. Tudomásul kell venni, hogy a székely rovásírás kapcsolatai nem az
Urál-vidékre, hanem az ókori magaskultúrák világába vezetnek. [...] A déli
kapcsolatokat kétkedők alapvetően két ok miatt nem hajlandók vizsgálni
sem. Az egyik ok az, hogy egy – a déli magaskultúrákra is kiterjedő –
komplex elemzés során az eddig hangoztatott nézetek jó része szappanbuborékként
pukkanna szét. Ezért az ilyen irányú kutatás a saját főnökeivel,
kollégáival szembeni konfrontációt, a publikációs és egzisztenciális
beszűkülését jelenti egy hivatásos kutató számára. A másik ok az írás
kialakulásával kapcsolatos alapfogalmak tisztázatlansága, ami persze jórészt az
előző tilalmakból fakad. [...]»
«A székely rovásírás eredete»
(Írástörténeti Kutató Intézet, Budapest, 1998.) c. könyvének bevezetőjében – amely 25 éves
kutatásainak eredménye – olvashatók az alábbi nagyon is elgondolkoztató
megállapításai: «A székely rovásírás keletkezési körülményeinek tisztázása
nemzetközi jelentőségű kultúrtörténeti kérdés, amelynek megválasztása
elsősorban a magyar tudomány feladata lenne [...]. Adósságunk nem csupán a
viszonylagos adathiánynak* [*Nota V.G.: Az adatok nagy halmazával rendelkezünk,
amelyet az eredetkutatók eddig nem vizsgáltak, netán hibás vagy hiányzó
elméleti alapvetésük miatt nem tekintettek adatnak.] köszönhető:
összefüggésben van azzal is, hogy nincs rovásírás-kutatással foglalkozó állami
intézményünk; hogy írástörténészeket nem képezünk s hogy az íráskutatás a
gazdagabb országokban sem áll a helyzet magaslatán. I. J. Gelb írástörténész
szerint írástudomány nincs, mert az írásemlékek egyszerű leltározása – a
nagy kérdések megkerülése mellett – még nem tudomány. Rovásemlékeink teljes
körű leírása is várat magára; a székely írás eredetét taglaló elméletek
pedig többnyire csak szerzőik óvatosságát, tájékozatlanságát,
módszertelenségét és előfeltevését illusztrálják. A nyilvánosság számára
is érzékelhető szemléletváltásra** akkor számíthatunk, amikor a kutatás
„meghatározó vonulata” átlép az északi őshazát feltételező
őstörténeti prekoncepción. [** Nota V.G.: Az íráshasználat és értékelése
mindig is politikai jelentőséggel bírt: Amikor az arab Jutejba Kr. u.
712-ben elfoglalta Horezmet, barbár
módon elpusztította a horezmiek – őstörténelmünkről is tanúskodó –
könyvtárait. Mint Al-Bíruni írta: „minden eszközzel üldözte és
irtotta mindazokat, akik ismerték a horezmiek irodalmát, akik hagyományaikat
őrizték, mindazokat a tudósokat, akik közöttük éltek, úgyhogy minderre
homály borult és nincs biztos tudomásunk arról, ami történelmükből az
iszlámnak hozzájuk való megérkezésekor ismeretes volt”. Hasonló
szerepet játszott a magyar tudományos életben az 1848-49-es szabadságharcunk
leverését követően Hunfalvi (Hunsdorfer) Pál is, aki szerint
„bárdolatlanság és nemzeti érzéstől elvakítottság uralkodott a
szittya-hun-székely betűk koholmányaival dicsekvő hozzá nem
értők soraiban”. Hunfalvy közé életnagyságú olajképe ma is központi helyen
függ, nézetei pedig meghatározóak a Magyar Tudományos Akadémián.]
Fontosnak tartom az Osservatorio Letterario Olvasóit informálni arról a tényről,
hogy az etruszk szövegek magyar kulcsban való olvasása – amit a legtöbb
nyelvész és etruszkológus támad –
nemcsak Alinei professzortól ered,
hanem a múlt és a jelen kor
magyar nyelvészeitől és etruszk kutatóitól, egyenesen javasolván a
z ősi magyar rovásírás alkalmazását, amelynek segítségével talán
megoldható az etruszkok eredetének és nyelvének rejtélye.
A már említett Mesterházy Zsolt szintén már idézett
könyvében az alábbiakat állapítja meg: «az elolvasott öt szöveg alapján
határozottan úgy véljük, hogy az etruszk nyelv a magyar nyelvcsaládba tartozik
és annak itt meghatározó dialektusa annyira közeli árnyalata a magyar nyelvnek,
hogy vele teljesen azonosnak vehető. Ez nagy eredmény, mert igazolja, hogy
az olasz félszigetre a Kr.e. 1000 után betelepedett és ott magas kultúrát
alkotott szántó-vető nép is magyar volt, akárcsak az Égei-szigetek és a
Balkán-félsziget első népessége, valamint Nyugat-Európa első két néphulláma».
A 318. oldalon pedig a következőket olvashatjuk: «Az a tény, hogy a magyar
rovásírásnak az etruszkéval szoros kapcsolata van, valamint az etruszk-magyar
számrovás teljes azonossága, belső szerkezete is azt bizonyítja, hogy a
két nép valamikor szoros kapcsolatban volt egymással. Ennek egyik bizonyítéka,
hogy Olaszország etrúriai területén, tehát Rómától északra számos olyan magyar
hangzású földrajzi nevet találunk, mely nevek ma is megtalálhatók a
Kárpát-medencében. Ezek között több az olyan apróbb település, mely csak az
igen részletes térképeken van feltüntetve, így többek között az Imola melletti
Buda helység is. A 318-319. oldalon felsorolja az alábbi helységneveket,
mellettük megjelölve pontos földrajzi helyüket (a mai magyarországi, a trianoni
békediktátum által amputált magyarországi területek, egyiptomi, olaszországi,
galileai előfordulás): Aba, Dia, Turf, Vára,
Futa, Fara, Tar + Kán, Tisza + Nána, Tiszanána, Imola, Luka, Buda [N.B. Atilla – nem Attila! - hun király öccét
idéző Buda összetételű helységneveinkről van szó.], Sienna
(Szenna, Senna, Semna), Alma, Baj, Rigó Kana, Sovata (Szováta), Padan,
Horka, Bana. E felsorolás után Mesterházy Zsolt megjegyzi: «Jellemző,
hogy az elszármazók jobbára a bronzkori Ómagyarország sűrűbben lakott
területeiről érkeztek új lakóhe-lyükre...»
Mit mondhatnánk Gianni Guerra szobrászművész honlapján olvasható bemutatkozására?
Íme:
«Régóta azt kérdezem magamtól sok ezer
bennem lévő kíváncsiság között, azon felül hogy anyám etruszk vonásokat
hordoz magán: Miért Buda a családneve? Nem egy közismert vezetéknév
Olaszországban. Ez a családnév Felső-Lazióban és Dél-Toszkánában létezik.
Anyám Caninóban született és élt Tuscania, Tarquinia és Montalto di Castro környékén Maremma határában. (Háttérben a mitikus Vulci.) Itt éltek
sok évszázaddal ezelőtt az etruszkok és számtalan „jelet” hagytak maguk után. Egy titokzatos nép, amely mindig
felkeltette érdeklődésemet. Kisfiú koromban kerületemben sírrablóknak
rögtönzöttek „rejtett” helyekre vittek engem, s mivel kistestű és nagyon
bátor voltam gyakran leeresztettek kisebb gödrökbe megnézni, hogy mi van belül.
De ez már egy másik történet, [...]. Hála egy fiatal, magyar
idegenvezetőnek, Lyllának, összerakhattam egy nekem nagyon kedves
történetet.
Mindannyiunknak
van „egy története”. Közülünk mindenki kíváncsi lehet őseire... A magyar
nép néhány évszázaddal ezelőtt magyar törzsekből állt, akiket a
környékbeli népek többször is leigáztak (a legveszettebbek a tatárok voltak),
majd a törökök és több más területről érkező barbár népek. A magyar
földön évszázadokig halál és rombolás jutott osztályrészül. Aki el tudott
menekülni... megérkezett ki tudja hány év folyamatos helyváltoztatás után
egészen Közép-Itáliába... Buda […] volt a Duna jobb partján, egy kis település, és úgy hírlik, hogy Attila fivére neve volt,
aki alapítója volt ezen településnek. A Duna baloldalán egy másik település
volt, aminek neve Pest...
A századok folyamán itt született meg: ... Budapest. Ez
egy nagyon összesűrített elbeszélés, de nem óhajtok ennél leragadni
tovább. Elindult kicsi mechanizmus bennem...., Visszatértem Budapestre, mint
turista és ... mint felfedező. Az út megtestesítette „kétségeim”.
Mindenkinek megvan a maga története... Most „ismerem” az enyémet. Jó arra
gondolni, hogy valószínű anyám szépszüleinek ... nagyszülei értékes magyar törzsfők voltak […]» (Forrás: http://www.gianniguerra.it/albumdiricordi8.htm)(Fordította © Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda)
Végezetül olvassunk el egy Olaszországban
most ismeretes összefoglalót az etruszk ábécéről, amely csak jelentésben
és nem formában, három fázisban fejlődött:
1. 700 körül
fogadtak el egy görög ábécét, ponto-san nem azonosított, mindenesetre nagyon ősi, minthogy a legnagyobb részében föniciai jelekből formált.
Ezzel, kevés jel jelentését módosítva felcserélik a 26 jelből álló ősi etruszk ábécét. Ehhez hozzájönnek
formájukban enyhén eltérő újabb jelek ahonnan hiányoznak bizonyos, a mai Lugano, Sondrio, Bolzano területi ún. észak-etruszki vagy subalpin jelek, Felsina vagy
Bologna felsineo jelek és az estei veneto jelek.
2. 650 körül
néhány ősi jel eltűnik, nyilván mert haszontalanok a nyelv számára;
megjelenik egy új hangzó amely az f mássalhangzót
jelöli; megszületik az új klasszikus
etruszk ábécé,
közösnek is nevezett, mert az egész
etruszk kulturális területre kiterjed.
3. 100 körül az
etruszkok nyelvüket inkább a latin ábécé betűivel szeretik írni; Augusztus császár idején elhagyják magát a nyelvet, amely
teljesen feledésbe merül.
A fent
leírt 1. és 2. fázisban az írásjegy
lineáris, általában balra
haladó, olykor balról jobbra majd
jobbról balra tartó írás; a 3. fázisban balról jobbra haladó. Az 1. fázis során
gyakran, a 2.-ban ritkán a szavak el vannak különítve egy vagy két fölülre
helyezett ponttal, ezenkívül a szavakon belül pontok vagy megkülönböztető
jelek láthatók.
(Forrás: http://www.funzioniobiettivo.it/medie_file/scrittura/storia/Storia%20della%20scrittura.htm)
Az olasz nyelvű, eredeti
cikkemben nem említettem a magyar cikkemben látható etruszk labirintust, amely
Bodnár Erika szerint «nem más, mint egy agytérkép. Középen a legvédettebb
kamra, a CÉL, maga az agyalapi mirigy, a lélek székhelye. Hosszú és tekervényes
tekervényes út vezet haza, a LÉLEK otthonába, és vannak olyan utak, amelyek nem
vezetnek sehová: zsákutcák. Mi, magyarok, bizony hosszú évszázadok óta egy ilyen
zsákutcában bolyongunk.»
Az alábbiak
szerint magyarázza Bodnár Erika a képet és a feliratot: «A H betűt az
etruszk-magyarok nem írták ki, de a kiejtésben valószínűleg érzékeltették,
így a felirat értelemszerűen HIDRA.
A hidra leginkább
a népmeséink sárkányához hasonlatos sokfejű lény, amely helyenként
labirintusban lakik, és némelyik példánya emberekkel táplálkozik, így nem túl
kívánatos „háziállat”. Elpusztításához igen nagy erejű, bátor hősre
van szükség.
Ilyen hős
volt például az ókori görög és római mitológiában Herkules, vagy Heraklész,
akinek egyik feladata éppen a laernai hydra-vízisárkány elpusztítása volt.»
Magától értetődik hogy a fentiekben olvasott teóriák tudományossága az
etruszk nyelv magyar,
indián, közép-kelet
eredetet illetően még bizonyításra vár, ezek a hipotézisek szkeptikusságot váltanak ki sok
kutatóból.
S még mindig
nagy a várakozás arra, hogy hátha sikerül egy, az eddigieknél jelentősen
hosszabb etruszk szövegre bukkanni vagy névátírásokra találni – szerencse
folytán –, esetleg egy kétnyelvű autentikus poémára találni (mint pl.
Rosetta síroszlop!), hogy végre fény derülhessen eredetétől kezdve egy nép
rejtélyes nyelvére, annak az évszázadokon keresztül jelenlévő népre, amelyik – az olasz régészek szerint
ez világos – a villanovai népek kultúrájából fejlődött Közép-Itália és a
Pó-síkság népévé. Talán éppen itt van a probléma: honnan erednek a
villanovaiak? Avagy kikkel voltak intenzív kapcsolataik? Talán Közép- és
Kelet-Európával... Még ma sem egységes az olasz tudósok véleménye sem.
Eltérő a véleményük arról, hogy tulajdonképpen honnan érkeztek Itáliába.
Egyesek azt vallják, hogy a tenger felől, Kis-Ázsiából, mások viszont azt,
hogy autoktonok. Abban viszont megegyeznek, hogy az etruszk nem indoeurópai
eredetű nyelv...
Az «Osservatorio Letterario» 49/50.
számában tehát bemutattam Önöknek a perugiai határkő néhány értelmezését
és olvasatát. Ugyanazt tettem a lap 51/52.
számában a Pyrgi aranylemezekkel kapcsolatban: összehasonlítottam a létező
fordításokat és értelmezéseket Bodnár Erika megfejtéseivel.
1964-ben, az ősi Pyrgi
romjain épült Santa Severában, Caere kikötőjében került napfényre a három
aranylemez Massimo Pallottino által vezetett régészeti ásatások közben: az
egyikre pun szöveg volt vésve, a másik kettőn etruszk szöveg.
A lemezek gondosan el voltak rejtve
a szentély elpusztulása idején, mégpedig egy mélyre ásott kádban a templom A és B épületében.
Ha igaz az,
hogy a pun nyelvű szöveg nem jelent ágháthatatlan problémát, akkor senki
nem mondja, hogy az etruszk szöveg ennek a fordítása. Csak a szövegben előforduló tulajdonneveket tudjuk
összehasonlítani.
Például, a pun
aranylemezen «Caere népének királyaként» neveznek meg egy személyt: most
viszont tudjuk, hogy abban az időbben a városnak nem volt királya.
Csak egyetlen
adat biztos, mégpedig az, hogy mindkét változat ugyanazt a témát tárgyalja,
azaz Caere és Kárthágó között megkötött szerződésről szólnak; a
szerződő felek a paktum tanúiként hívják mindkét nemzet védő
isteneit. A szövegekben fel lehet ismerni Caere bírójának nevét, Thefarie Velianast,
aki a szentélyt Uninak ajánlotta fel.
Tudjuk, hogy a
megkötött szerződést lezáró vallásos szertartást pun ritus szerint
végezték. Sajnos a pun lemezen nincs egyetlen egy etruszk kifejezésről sem
fordítás, amely számunkra új lenne.
Massimo Pittau nyelvész szerint az
(A) lemez szövege etruszk nyelvre való átírással a következő:
«Ez a thesaurus és ezek a
szobrocskák Giunone-Astartéé lettek. A város védelmezője lévén,
Cluveniától Thefanio Velianiónak átengedett kettőt [fiút]; [ő] mindenegyes templomnak adományozott
és a kincstárnak földterületeket ajánlott fel három teljes esztendőre e
Kormányzónak, sóadományokat [?]
leszármazottak Kiosztójának [Giunne] a szentély elnökletségéért; és ezek
a szobrocskák annyivá [váljanak], mint amennyi csillag [van]!»
Itt van a második (B) föníciai-pun
írással írt lemez:
«Astarte úrnőnek Tiberio Velianio, Caere királya
ajándékozta Zebah havában ezt a szentélyt, ajándékként a templomban és
a cellákban, mert Astarte pártolta a
hívőjét, uralkodásának harmadik évében, KRR [Fordítói megjegyzés: Karar (?)], az istenség
temetésének napján. És annyian legyenek az istenség szobrának évei, mint
ahányan ezek a csillagok [vannak] . »
Massimo Pittau
második lemezről készített fordítása a föniciai-pun nyelvspecialisták
jelzett irányvonalából ered, s a saját fordításához alakította az első
etruszk átírást. Azonban nem akarja senkire sem erőltetni ezt a fordítását, hiszen tudatában van annak, hogy
ebben a nyelvben nem kompetens kellőképpen, ezért nem is bátorkodik a
sémi-nyelvész kollágákkal konfrontálódni. Azt az egyetlenegyet szándékozik csak
megemlíteni, hogy az írnok, aki a
lemezekre írta a föníciai-pun
szöveget, karthágói volt, aki teljesen nem értette meg az etruszk
kollégája írását, s innen erednek, ebből adódik a két írásbeli
eltérés.
Íme a harmadik,
etruszk nyelvű lemez kétféle értelmezett (lefordított) szövege (C):
«Így
Thefario Velianio Giunonénak átengedte e jelen december hónapi adományt [és] bőkezű juttatást
adott neki. A csillagokhoz [viszonyítva] a thesaurus tizenegyedik éves
szertartása volt. »
[Ford. © Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda]
Vagy:
«Így Thefario Velianio
Giunonénak átengedte e jelen december hónapi
adományt [és] bőkezű juttatást adott [a templomnak]. A
csillagokhoz [viszonyítva] a thesaurus tizenegyedik éves szertartása
volt. » [Ford. © Dr.
Bonaniné Tamás-Tarr Melinda]
Akár a két lemez etruszk
írásmódjának változását, akár a nemesi Velianas formáinak
az elsőtől való különbözőségét és ettől eltérő Veliiunasét nézzük, arról biztosítanak
bennünket, hogy mindegyik lemez más és más írnoktól származik.
Valószínűleg a megbízó neve határozatlan hangsúlyos magánhangzóval az
első szótagra eső hangsúllyal Vélinasnak
hangzott.
Röviden összegezve: A
«kétnyelvű» lemezpár (a megfelelés a szöveg tartalmára vonatkozik és nem a
nyelvi formára) Astarte nevű istennőnek (etruszk nyelven Uni) szóló
szentély helyének (tmia etruszk nyelven) és az istennő egy szobrának
ajánlásáról emlékezik meg föníciai nyelven. Az istennő iránti elimerésként
az ajánlás szerzője Thefarie Velianas, Caere királya, uralkodásának
harmadik esztendejé-ben. A rövidebb szöget tartalmazó lemez a rítust pontosítva
egy kultusz születésének körülményeire emlékeztet. A két élemezre írt egyazon
szöveg arra enged következtetni, hogy a Kr. e. VI. században szoros kapcsolat
volt Caere e Khartágó között.
Mario Alinei Pyrgi-lemezek fordítása
érdekes és más (vö. «Etrusco: Una forma arcaica di ungherese/Ősi
kapocs. A magyar-etruszk nyelvrokonság», Il Mulino , Bologna 2003 és
Allprint Kiadó 2005):
Föníciai szöveg olaszul:
«Alla signora Astarte: questo č il luogo sacro che T.V.,
regnante su Caere, ha fatto e ha dato nel mese del sacrificio al sole, come dono
nel tempio. E io l’ho costruito, perché Astarte ha richiesto ciň da me
nell’anno terzo del mio regno, nel mese di Karar, nel giorno del seppellimento
della divinitŕ. E gli anni della statua/del sacello della divinitŕ nel suo
tempio (siano tanti) come queste ‘stelle’ (bullae).»
Magyarul: «Astarte úrnőnek: ez az a szent hely,
amelyet T.V. [Ford. mgj.: Thefario Velianio] Caere kormányzója készített
és adott a napáldozat havában ajándékként a templomban. És én azért építettem,
mert Astarté kérte ezt tőlem uralkodásom harmadik esztendejében, Karar
havában, az istenség temetésének napján. És a templomában az istenség szobrának
évei [legyenek annyian], mint ezek a ‘csillagok’ (bullae).» [Ford. © Dr.
Bonaniné Tamás-Tarr Melinda]
Etruszk szöveg olaszul:
«T.V. capo magiaro, avendo creato questo
tempio (sepolcro?) e questo simulacro/sacello sotto la guida di Uni-Astarte, ha
offerto in voto il luogo per l’alloggiamento e il monumento.
Nel terzo anno, (č avvenuto) l’adempimento delle
richieste degli stranieri col seppellimento del sole (ceppo, fuoco, immagine
sacra), e di quelle degli Alsiesi con la guarnizione di stelle d’oro sul telaio
da appendere. E cosě/con ciň (siano) gli anni del sacello tanti quanti
(indicati) dalle bullae.»
Magyarul: «T.V. [Ford. mgj.: Thefario Velianio]
magyar vezér miután Uni-Astarte vezetésével létrehozta a templomot (sírboltot?)
és ezt a (bálvány)szobrot/szentélyt, fogadalomból ezt a helyet szállásnak és
emlékműnek ajánlotta fel.
A harmadik esztendőben a nap (fatönk, tűz,
szentkép) temetésével [megtörtént] a idegenek (külföldiek) kérésének
teljesítése, és az arany csillagokkal szegélyezett felfüggeszthető
kerettel az alsiumiaiké. És így/ ezzel a szentély évei annyian (legyenek), mint
amennyit a bullaek (mutatnak).» [Ford. © Dr. Bonaniné
Tamás-Tarr Melinda]
Természetesen
mind Mario Alinei, mind Massimo Pittau történeti-linguisztikai megjegyzésekkel
támasztják alá mondanivalójukat, amelyeket nagy terjedelmük miatt nem idézek.
Ami a “szent helyeket” illeti, Alinei szerint a két
szöveg összehasonlítása lehetővé teszi azon megállapítást, hogy
mindkettőben van egy alapvető kettéosztás, amely a föníciai szövegben
a <szent hely> ~ <a templomban> és a <szobor/szentély> ~
<a templomban> párossal fejeződik ki, és az etruszk szövegben a
<templom> ~ <bálványszobor (bálványkép)/szentély> párossal és a
<szállás> ~ <emlékmű> parafrazálásával, s ebből a végén
csak a <szentély> kifejezés tér vissza. Különösen az etruszk szövegben
előforduló két fogalom, a tmia és
a heramasva tekinthető és
értelmezhető jövevényszavaknak: az első görögből, a második
latinból átvett fogalom; s úgy tűnik, hogy csak később váltak
“szállás” (görögből), és “emlékmű” (latinból) értelemben az etruszk
szókészlet részévé.
Alinei megállapítása szerint a probléma megoldatlan és a
vallás területére tevődik át: ebben az értelem-ben a két szöveg
konfrontálásakor tisztázni és világosabbá kell tenni, hogy ezek a szövegek, a
föníciai-pun szövegben a “napáldozat” az “istenség temetése” és az “istenség szobra/szentélye” milyen kapcsolatban állnak
egymással, valamint a két szöveg idézett kifejezései milyen viszonyban vannak
az etruszk szöveg “nap (tönk,
tűz, szentkép) temetésével”. Úgy tűnik, hogy minden világos – állapítja meg
Alinei a könyvében -, úgy van, ahogyan már sok másokkal együtt leszögezte
Pallottino, Colonna, Garbini, Garbininé Levi Della Vida: mégpedig, hogy ezek a
lemezek elsődlegesen politikai érvényességűek, mint pl. a VI. század
végi etruszk- karthágói szövetség megünneplése. Most már világosabbá vált, hogy
ez a szövetség nemcsak a nyelvi kontextusban és a templom építésének
dokumentumaiban fordul elő, hanem természetesen az etruszk mellett a
föníciai nyelv használatából is, valamint az istenség temetésének ünnepélyes
szertartásából előbukkan, amely nem etruszk ünnep volt, hanem föníciai.
[Garbini 1965, 45].
A
kétnyelvű dokumentum természetesen kifejezte a két uralkodó réteg közös
célját: a Tirrén-tenger feletti politikai és gazdasági uralmát, mely
természetesen alapvető fontosságú volt a VI. században: hiszen ettől
nemcsak Caere/Alsium vált az egyik legfontosabb tirrén-tengeri
kikötővé, hanem az etruszkok és a karthágóiak is létrehozták a görögök
elleni szövetségüket a Tirrén térség feletti domínium megszerzése érdekében.
Éppen Kr.e. 540-ben nyerte meg e két szövetség a szárd tengeri hajócsatát a
phokisziakkal szemben.
A szövegek és a
kulturális keret kétségtelen vallásos jellegét – még akkor is, ha nem eléggé
tisztázott – úgy kell értelmezni, mint a politikai szándékok egyszerű – a
szóban forgó időszakra jellemző – vallásos köntösbe öltöztetését. A
második (vagy B) lemez, azaz az etruszk lemez ezt igazolja és meg is
erősíti. Íme ezzel kapcsolatban egy rövid kivonat Alinei könyvéből:
«Nac θefarie
veliiunas θamuce eleva etanal masan tiurunias śelace vacal tmial
avilҳval amuce pulumҳva snuiaoф»
[Fordítói megjegyzés: Alinei ezen fenti szöveg olasz
fordítását nem idéztem az eredeti cikkemben, most itt pótolom. Olaszul: «Il
grande Thefario Velianio ha fissato l’atto costitutivo, ha ridato vita alle
condizioni della nazione, il rito del tempio č stato annuale con le bullae
l’alleanza futura.» Magyarul: «A nagy Thefario Velianio rögzítette az
alapító okiratot, felélesztette a nemzeti feltételeket, évenként
volt a templomi rítus a bullaekkal a jövőbeli szövetség. (Ford. Dr. Bonaniné Tamás Tarr
Melinda) ]
«Nac θefarie
veliiunas «il grande Th. V./«a nagy Th. V.»: Ebben a szövegkörnyezetben,
ahol a nemesi Veliiunas alakja eltérő, az
atonikus (hangsúlytalan) vokalizmussal és általánosabban a morfológia
hajlékonyságával (rugalmasságával) magyarázható: magyarul, a nac nem lehet esetrag, mint az A) lemezen, vagy határozószó,
mint a vetulonai csészén; mert ha az lenne, akkor a követnie kellene
bővítményt, s nem megelőznie. Ellenben
úgy kell értelmezni , mint a nacna
“nagy” alapfokú melléknevet, amely a magyarban, mint a “nagy”-nak megszólító
alakja használatos, mélyen meggyökerezett és nemcsak rokonságot jelöl (nagyanya nagyapa nagybácsi stb.) hanem
tiszteletadás kifejezésére is szolgál, úgymint a nagy méltóság jelölésére mint pl.,
nagyságos úr, nagysága,
nagysága, nagyasszony, nagyfejedelem, nagyherceg,
nagykövet, Nagyméltóságod, nagytekintetű, nagytiszteletű úr [Meg kell jegyeznem,
hogy Mario Alinei tévesen magyarázza az olasz olvasóknak a “nagybácsi” fogalmát: a nagybácsi-t “grande zio”-nak (=nagy nagybácsi) fordítja és a nagybácsi
apjának ( = padre del grande zio) értelmezi.]
Bodnár Erika
«Az etruszk–magyar aranylemezek titka» c. könyvének 44-48. oldalán,
találhatjuk az ő olvasatának eredményét. Bodnár Erika javaslatai Pittau és Alinei megoldásaitól
teljesen eltérők. Könyvének 47. oldalán az alábbiakat mondja: «Nem
állítom, hogy teljesen tökéletes a szöveg olvasata, valószínűleg lehetne
még rajta finomítani, abban azonban teljesen biztosak lehetünk, hogy ez az írás
is magyar, mégpedig egy egészen hétköznapi levél szövege, amelyet egy
anya, vagy egy apa írhatott jóval időszámítás előtt a
lányának. Érdekes…» [Nota: Majd így folytatja, amit az olasz nyelvű
cikkemben nem idéztem: «Időszámítás előtti őseink ezek szerint
folyamatosan írtak és olvastak, ráadásul aranylemezeket
használtak az íráshoz. Akkor, amikor Európa, önmagukat a civilizáció
megteremtőinek tartó népei, bizony még kunyhókban éltek…»]
Varga
Géza írástörténész – az előző cikkemben hivatkoztam
rá –, aki 35 esztendeje foglalkozik a székely rovásírással és eredetének
problematikájával, többek között az alábbiakat írta nekem (ld. a teljes levelet
az Osservatorio Letterarario 2006./51-52. számának «Függelék»-ében):
«...Ami az etruszk írást illeti, ezzel eddig nem nagyon
foglalkoztam, pedig érdemes lenne.
Bodnár Erika és a
korábbi etruszkológusok munkájában az írásjelek hangzósításában mutatkozik a
leglényegesebb eltérés. Azaz a hagyományosok a görög (latin, sémi) jelekkel
rokon hangértékeket tulajdonítják az etruszk jeleknek is, míg Bodnár Erika
a székely jelek hangértékéből indul ki. Mindkét megoldás lehet részben jó
és részben hibás. Aprómunka szükséges annak eldöntéséhez, hogy melyik jel
esetében melyik a helyes hangzósítás.
Ebben a kérdésben, az etruszk és a magyar nyelv és írás kapcsolatának
kutatásában, úgy lehetne továbblépni (ellenőrizni), ha
előszednénk azon etruszk szavak etruszk írásképét, amelyeket Alinei és
mások eléggé hihetően magyarral azonosítottak. Ez a betűzés tehát
azon az újabb feltételezésen alapulna, hogy az etruszk és a magyar
nyelv rokonok. S ezeknek az immár jobbára ismert hangzású szavaknak a jeleit
kellene összevetni a székely írás jeleivel. Így kaphatunk egy (az eddigieknél
valamivel igazoltabb hangzású) új etruszk ábécét (az etruszk jelek új,
vagy ellenőrzöttebb hangzósítását), amely a további megfejtések kiinduló
alapja lehet.
Bodnár
Erika olvasatát egyébként hibásnak tartom, mert a kapott szöveg zavaros és
értelmetlen. A szellemes és balladai magyarázattal együtt is az. Ennél
hihetőbb, hogy a kő határkő volt. Persze az etruszkok éppen elég
sírfeliratot (emlékkövet) is hagytak maguk után...»
Bodnár Erika az általa javasolt
megoldásokon kívül – összesen 38 írásemléket fejtett meg – az etruszk hagyaték
és a magyar hagyomány hasonlóságaira hívja fel a figyelmünket, természetesen
megjegyezve, hogy «mindez persze nem tudományos érvényű összehasonlítás,
sokkal inkább játék...» Könyvében tanulmányozhatunk jó néhány fényképet, amikre
ráírányítja figyelmünket: pl. összehasonlíttatja az etruszk fekete kerámiát („bucchero”-t)
a nádudvari és mohácsi kerámiákkal. Könyvében felsorolja – ezt sem említettem
meg az olasz nyelvű munkámban, csak a képek összehasonlítására hívtam fel
az olasz olvasók figyelmét – azokat a helységneveket, ahol fekete kerámiát
készítettek: Közép- és Észak-Európában, Indiában, Egyiptomban, Mexikóban és
Peruban. Hazánkban pedig: a honfoglalás körüli időkből ismert
Szentesen, Mezőtúron, Hódmezővásárhelyen, Tiszafüreden, Kunmadarason,
Dőrön, Leányváron, Komáromban, Tatán, Tüskeváron. Napjaikban is készítenek
az alábbi helyeken: Mohácson, Nádudvaron, Csíkdánfalván. Ha a kezükbe akad a
könyv, vagy az eredeti cikkem olvassák az interneten, vagy a fent említett
folyoirat nyomtatott példányaiban kérem,
különösen figyelemmel nézzék a fejét hátrafordító szarvasok figuráját, vagy a
női és férfi portrét! Bodnár Erika etruszk férfi portrékat ültetett magyar
fényképekre. Az alábbiakat mondja ezzel kapcsolatban: «Az eredmény magáért
beszél. Figyeljék meg a fejformákat és az arcvonásokat, vagy az etruszk palóc,
kalotaszegi díszítőelemek hasonlóságait!
Bodnár Erika szerint az építészeti
hagyományban is találunk hasonlóságokat, hiszen az etruszk templom alaprajza
teljesen megegyezik a magyar háromosztatú parasztház alaprajzával.
Bodnár Erika a
38 etruszk szöveg olvasata alapján kijelenti, hogy ezek s szövegek magyar
nyelvűek. Érvei az alábbiak:
1.
Ugyanazzal az ábécével olvashatók. Az ábécé a
székely-magyar rovásírás betűiből és hangjaiból áll össze. (Lásd
marosvásárhelyi kézirat.)
2.
Az olvasás szabályai megfelelnek a székely-magyar
rovásírás szabályainak.
3.
Az olvasat összefüggő, ma is érthető magyar
szöveget eredményez, melyet helyenként képek is alátámasztanak.
Arra, hogy mit mond ezzel szemben a hivatalos
etruszkológia, az alábbiakat válaszolja:
1.
A szövegek a görög ábécé segítségével olvashatók ugyan,
de nem érthetők.
2.
Senki nem ismeri az etruszkok nyelvét, a nyelv kihalt.
3.
Nincsenek kétnyelvű szövegek, amelyek segítségével
esetleg közelebb lehetne jutni a megoldáshoz.
4.
Legtöbb “fordítás” fiktív, kitalált szótárak alapján
készül és leginkább lefordíthatatlan személy és helynevekből áll.
Bodnár Erika az olvasókra bízza a
választást: «Önökre bízom, hogy eldöntsék, melyik érvrendszer a helytállóbb… […]
Az etruszkok magyarul beszéltek. …Akkor
vajon melyik népnek az elődei?!»
Az etruszkok eredete még mindig nem tisztázott, noha már az ókor óta számos
elmélet próbál meg számot adni róla. Hérodotosz szerint Kis-Ázsiából vándoroltak
be, a Halikarnasszoszi Dionüsziosz szerint őslakók voltak, egy modern
elmélet szerint pedig (Pallottino, ill. Altheim) az etruszk nép a bevándorló
indoeurópai népek és az őslakó mediterrán népesség egybeolvadásából jött
létre. Településeik az Kr. e. 10–11. században jelentek meg, előbb a
Tirrén-tenger partján, majd a félsziget belsejében, a Tiberis és az Arno folyók
közötti vidéken, a mai Toszkána és Emilia tartományok területén...
Tavaly
februárban egy ferrarai tudós azt állította, hogy kihalhattak az etruszkok...
Arra a
kérdésre, hogy a toszkánaiak azok utódai-e nem adott biztos és határozott
választ, sőt! Mindaz, ami évekig bizonyosság volt, most, e tudós, Guido
Barbujani ferrarai genetikus vezette kutatásokat követően bizonytalan. Ebben
a kutatómunkában részt vettek még a ferrarai Tudományegyetem biológia
tanszékéről Cristiano Vernesi és Giorgio Bertorelle genetikusok a
firenzei Tudományegyetem biológia tanszékéről pedig David Caramelli
antropológus. A tudományos kutatásokból az derül ki, hogy ez, a valószínű
italicus, de a törökökhöz hasonló tulajdonságokkal rendelkező antik nép
kihalhatott, mégpedig utódok nélkül. E négy tudós a pisai és barcellonai
egyetem közreműködő kollégáival együttesen jutott erre a megállapításra,
az etruszk területekről (Adria, Capua, Volterra, Tarquinia, Magliano
és Marsiliana) összegyűjtött 80 egyén Dna mintája alapján, amelyek közül
28-at selejteztek, mert feltételezhetően a századok folyamán más
eredetű egyedekkel keveredhettek.
Íme az eredmény: Genetikailag az
etruszkok hasonlók voltak hozzánk európaiakhoz, de nem azonosak. Ez
bizonyossággal állítható: az adatokat a modern népekével összehasonlítva meg
tudták állapítani, hogy egyetlen népről van szó és nem
különböző Dna-val jellemző különféle csoportokból álló
emberekről. De a kutatás nem állt itt le, hanem tovább folytatták
figyelembe véve Robert Tyko az előkelők sírjából előkerült
csontvázakra épített elméletét. Eszerint ez a magas rangú társadalmi réteg
valóban kihalhatott, de nem e nép megmaradt alsó rétege, amit a mai körülmények
között még nem tudnak kutatási vizsgálatok tárgyává tenni. Néhány héttel
ezelőtt a ferrarai genetikus egy riportban a kutatások ereményeként
továbblépve kijelentette, hogy a mai toszkánok nem az etruszkok leszármazottai...
Mario Alinei «Etruszk, mint a magyar egyik
archaikus formája» c. könyvében az európai nyelvek eredetével kapcsolatos
kutatásai eredményeként következtetett elmélete alapján bizonyítani szándékozik
az etruszk rokonságát a magyarral. Ennek alapjául a két nyelv közötti
számos nyelvi, valamint az etruszk és az ősi magyar tisztségek
hasonlósága szolgál. Ezek tették lehetővé a szerző számára a legjobb
etruszk tudományban elért eredmények javarészének megerősítését
s azok továbbfejlesztését, valamint az eddigi lefordított szövegek
pontosabb fordításait és a mai napig még lefordíthatatlannak tartott, vagy csak
részben lefordított szövegek megfejtését. A könyv az etruszk őstörténet
eddig elért eredményeinek újraértelmezésével, s ezzel az ősmagyarok honfoglalási
dátumának új hipotézisével zárul....
Ehhez a témához kapcsolódnak Bodnár
Erika megfejtései is. 38 etruszk szöveg olvasata alapján kijelenti: «Az
etruszkok magyarul beszéltek. …Akkor vajon melyik népnek az elődei?!»
Hogy neki adunk-e igazat, avagy az
etruszkológusok mai hivatalos álláspontjának, ránk olvasókra bízza...
HELYESBÍTÉS: Az «Osservatori
Letterario» 49/50. számában megjelent cikket követően értesítést kaptunk
Bodnár Erikától, aki közli a lap szerkesztőségével, hogy a lap 56. oldalán
található ábécé betűi elcsúsztak. Mivel a szerzőnő könyvében is
elcsúsztak, így a lapban is tévesen jelent meg.
* A szóban forgó illusztrációkkal ellátott teljes cikkek,
írások:
AZ ETRUSZK ÍRÁSRÓL: A perugiai határkő -
«Valóban etruszk írás?» - I.
A határkő feliratával foglalkozó eredeti
olasz nyelvű cikk
- ld. az «Osservatorio Letterario» 2006. 49/50.
számának nyomtatott példányát - magyar nyelvű, bővített változata.
AZ ETRUSZK ÍRÁSRÓL: A Pyrgi
aranylemezekről - «Valóban etruszk írás?» - II.
A Pyrgi lemezekről olvasható eredeti
olasz nyelvű írás az Osszevatorio Letterario 2006. 51./52. nyomtatott
számában jelent meg: ld. 57-64. old.
AZ
ETRUSZKOKRÓL ÉS NYELVÜKRŐL…
Kapcsolódó témák: Szakmai visszhang,
Etruszk levelek I.,
Magyar-etruszk rokonság kérdése magyar szemmel,
Olvasói vélemények, Hangos etruszk ábc
Ezt az
összefoglaló, kivonatos összeállítást -
felkérésre - elsőként megjelentettem a Nostromo művészeti
portálon.
Ferrara, 2006.
június. 27.
© Dr. Bonaniné Tamás-Tarr
Melinda/Osservatorio Letterario
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara e l'Altrove ***
©
FASCICOLO PRECEDENTE